szól a szív…és szól az ész…




szól az ész:-nem lehet, túl nehéz, csak szenvedek. 
múló szeszély, nevetséges. 


szól a szív:- lehetséges. 


-rám hallgass, a szív szakad. 


-az ész nem érez, ha nincs szavad. 


-méltóságot cserélsz alázatra, vesztes leszel majd, gyalázatra. 
bolond a szív, csak merész, győzni szoktál.-így az ész. 


-mit számít a józan ész, ha mindig félsz, élni élsz? 
boldog vagy, ha nem szeretsz? milyen észnek érve ez? 


- szenvedj! kívánd! megteheted, megcsal most a képzeleted! 


-de szép, ha valaki fogja kezed! 


-szétszór, megöl, meggyötör, darabokra összetör! 


-olyan szépen tündököl! 


-nincs benne semmi értelem.

...de szárnyra kelsz vele át az életen…szerelem…









a szívbe kés

nem csókolt csókod a szívbe kés. 
üvöltsön a csönd most, ha a szó kevés. 

a szívbe sajdul, ott mennydörög, 
de hiába zakatol, és hiába dübörög. 

fáj most a csended, vágyakba hajszol, 
elhagyatott estén, álmokat rajzol. 

éj lebbenti gyengén a tegnap fátyolát, 
múlt szerelmünket a mának adja át. 

hallgat a szerelem, és újra előtör, 
szeretlek igazán, először. 

aztán a fájdalom a szívemre olvad, 
titok már a semmi, és nagy titok a holnap. 

az álom is fáj még. fájna, fájva-fájva, 
úgy keresne téged! és talán megtalálna. 

törött szárnyakkal veled kelne szárnyra. 
és repülne újra, boldog, messzi tájra. 

zokog a vers most, szívverés. 
csontokba kúszó reszketés, 
a szemed, a szemed, a szívbe kés. 

vízcsepp maradtunk, oly’ kevés, 
felszárítja majd a napsütés. 


…de lehettünk volna ketten vízesés…








amikor a szeme szeretett


nem ért már el semmi, el nem érhetett,
amikor rám nézett, és a szeme szeretett. 
csak varázslat volt, önnek elhiszem, 
rombolt létembe az álmot elviszem. 

szárítókötélen, fénytelen tereken, 
akár mosott ruhák, libbent a szerelem, 
titkom lett, őrzöm, ne tudja senki sem. 

magány és fájdalom sajdult a szemében, 
talán elfelejtett, talán ezt remélem. 
agyonmosott vágyból, éledt a szemérem, 
soha nem felejtem, önnek megígérem. 

túlléptem akkor én minden hibán, 
amikor az ember egy arcot kíván. 

…csak lássam újra! az arcát kívánom, 
megérinthetem, azt hiszem kivárom…

…és vakító fénnyel kelt fel a nap…

…szédült pillanat…álmokon lépdelt, a széllel szaladt…

és itt hagyta a percben friss illatát, 
akár egy nagy halom mosott ruhát. 

…tavaszból a nyár akkor született, 
amikor a szeme annyira szeretett…





voltál, leszel… 


mint versben a rím,mint vágyban a kín, 
mint létben a szín, voltál, s leszel. 

s ha egyszer belőlem kihull a kép, 
emléked akkor is gyönyörű szép. 
ha fény csillan tündöklőn házszegleten, 
őrizz meg, őrizlek szerelmesen. 

álmodlak, álmodsz, hangtalanul,
csak lelkünk ölelkezik ruhátlanul. 
egy arc, egy hang, még kapaszkodom, 
csak délibáb volt, miért ragaszkodom? 

gyenge vagyok nagyon, az élet félbetört,
sodort, belém rúgott, sokszor meggyötört. 
most topog az idő poros tereken,
nem látja már senki, hogy itt járt a szerelem. 

még hajszálgyökéren úgy lüktet a lét, 
mindennek mi élet, úgy fogná kezét! 

őrizném kínnal, szent érzelem , 
őrizném, őrizném, de nem tehetem, 
szívemhez szorítom, és dédelgetem, 
ha messzire száll, hát elengedem 

szerelem… 

voltál, s leszel, mindig velem, mint korty levegő, a lélegzetem… 





farkastanyán

„egy barátság margójára” 

régóta itt élek, a Föld nevű farkastanyán, 
érezhetnék szépet, vagy jót is talán. 
de szűk itt a tér, fulladok, 
emberben hinnék, de nem tudok. 

torkomat marják kövér farkasok, 
nem vagyok itt, ölnek, s nem futok. 
éhségük féktelen, talán meghalok, 
talán csak csömörbe hullhatok. 

tegnap itt voltak a farkasok.
megszűntem és már nem vagyok, 
tegnap eljöttek a farkasok. 
szakadtak sebek és varratok, 
de tőlük meg is halhatok. 

felrúgtak mindent, mi útban állt, 
az egyik éhes volt, és felzabált. 
zsíros testén most folyik a kéj, 
ő létezik, más miért? 

böffen egyet, mert megkapott, 
mit számít más? ha jóllakott. 
állán véres lé csöpög, elégülten sündörög. 
hordába állsz,mint a többi tesz, 
kinek csak földi léte lesz, 
de ezen a pályán ez így helyes. 

az emésztés cél, ezt tudod, 
így gondolkoznak a farkasok. 
élet helyett csak zabálnak, 
koncot remélnek, és azt találnak. 
de mi lesz majd az űr helyén, 
és a gazdag miért szegény? 

a gyomor korog, már ott az űr, 
még álomra vigyorral szenderül, 
éhsége örök, már felhevül. 
felfal mindent, mást nem tehet, 
új nap újra, és most ehet. 

tűnik a fény, most sötét, 
de álmoknak fogja még kezét, 
adná, de nem kell már, törött hitét, 
érzésnek adná a becsületét, 
de ami ocsmány, miért lenne szép? 

farkas lettél. vagy az is voltál, 
dalt hallottál, de nem daloltál. 
voltak évek, hogy tartottad magad, 
tanítottak jóra, mi az mit szabad. 
de te hova lettél, ha nincsen most szavad? 

sodor a horda sóvár örvénye, 
ez lenne az élet örök törvénye? 
álmodtam, egy álmot, te nem vagy az, 
és miért volna veszteség, ami nem igaz? 

álmodnék még szépet, jót is talán, de itt a Földön élek. a farkastanyán. 








felejts el


nem haragszom rád, 
csak megtartom az emberi méltóságot, 
mit Istentől kaptam, amit rám ruházott. 
végre megleltem egy csendesebb zugot, 
hova senki nem lép, aki belém rúgott. 
nehéz volt szeretni, de szép volt az álom, 
most messzi indulok, és már alig várom. 
tudom, velem voltál, sokáig az úton, 
de semmit nem adtál, a csendet meg unom. 
ne gondolj rám többet, titokként ne rejts el, 
vár egy másik élet, mostantól felejts el! 








szerelmem temploma


ma éjjel feldereng szerelmem temploma, 
hol szirmot bont a csend, szívednek otthona. 

átölel halkan égi sugár, 
csendes ma az éjjel, csak a vágy szitál, 
elfelejtenél, de halkan rád talál, 
szökik a valóság,és most messze jár, 
elmúlt a pillanat. vége már, vége már. 

átölel halkan szerelmes áhítat, 
gyöngyökkel kecsegtet, vágyakkal átitat. 
átfon a csend némán, a szél szárnyára ül, 
elsodor az álom, és messze repül. 

átlépsz velem egy új dimenzióba, 
ahol nincsen idő, és megállt minden óra. 
itt megszűnik lassan minden hibád, 
és meghallgattatik minden imád. 

fényben fürdik meg a pillanat, 
soha el nem múlik, és itt marad. 
csak ölelsz szótlanul mindenem, 
maradj örökre, így velem. 

itt találkozhat két külön világ
itt megérezzük a kérő imát, 
itt sajdul a szív, de híven imád. 
itt társam lehetsz, életem, 
hol rendeltek nekem, nekem, és csak nekem. 

most csókod az örök feloldozás, 
és ölelésed a nagy utazás. 
minden szavad, múló varázs, 
és tekinteted a villámcsapás. 

szerelemünk itt lakik időtlen sok éve, 
az égben kezdődött, és soha nem lesz vége. 

érzed, hogy létezik szerelmem temploma, 
de nincsen ott senki, csak álom száll oda. 
csak egy poros érzés, vágyaknak lábnyoma. 
de keresed még mindig, az élet mostoha. 

együtt laknak benne, a boldogság, nevetés, 
az álmoktól megszédült reggeli ébredés, 
a cél nélküli kába, elgyengült reszketés, 
a hangtalan sikoly,az elmaradt ölelés, 
és egy komor érzés, a halálos tévedés. 

most egy senki vagyok, az érzés felmagasztal, 
több lehetek neked, mit ember megtapasztal.
magányból szőtt álmod felfénylő oltára, 
vagy csak durva pofon nyugalmad arcára. 
szerelmem felébredt, a tied most, nincs ára, 
talán talmi érzés, talán utoljára. 

egyszer már itt voltál, egyszer már beléptél, 
lángok közé hulltál, akkor is elégtél. 
nem ismersz, csak vágyódsz, mondd mit is reméltél? 
megláttál, és tudod, hogy eddig még nem éltél. 

most félj, ahogyan félek, és égj mint én el, 
vágyj rám fájva titkos, izzó szenvedéllyel. 

lépj be álmaid örök otthonába, 
vágyaid megszentelt bűvös templomába, 
nem érzed, hogy minden, hogy minden hiába? 


... és ölelkezik lelkünk, furcsa égi fénnyel, maradj itt örökké, ölelj egész éjjel...








örökre szép

légy szép,még megteheted, 
benned a kód, ismered, 
mindig szép lehetsz. 
ha önmagad tiszteled. 

legyél tiszta, 
mint fehéren olvadó, 
frissen esett hideg, 
de melengető hó. 

kristályként ragyogj fel, 
mint hűs vizű tó, 
és ne ítélj szerinted, 
mi lenne jó. 

a szívedre hallgass, 
ha az ész az úr, 
szív nélkül az ész is, 
gyakran megvakul. 

a szívnek kell győzni, 
ha a mást is mond most az ész,
és ne törjön el ketté, 
ha az út nehéz. 

Istennek akarj 
mindig tetszeni, 
nem vagy elég szép, 
ha szépséged emberi. 

igazságot keress, 
és ne csak a jogot, 
hogy mi az igaz, érzed, 
kezdetektől tudod. 

Isten megalkotott, 
lelkednek templomot, 
kimondhatod méltán, 
hogy én ember vagyok. 

fogd jó erősen Isten kezét, 
és légy szép! 
szép a világnak, és szép nekem, 
lépted ha látom, felismerem. 

ha megtartod, 
csak akkor add szavad, 
ha kimondtad már, 
szavadnak rabja vagy. 

használj helyes mércét, 
tudd, hogy mi az érték, 
és könyörgöm légy szép! 
még megteheted, szép a világnak, 


…és örökre szép nekem, örökre szép, igen…











a nem lehet


még álmodlak édes, itt vagyok, 
vágyakból gyöngyöt alkotok. 
álom az érzés, lebegés, 
miért nem jön mégis a feledés? 
fut a szél, vele a remegés, 
padlóra küld újra a nem evés. 

köd szitál múlón az ég felett, 
megint a szeret, vagy nem szeret? 
nem látott rózsa felsebez, 
szerelmed, szerelmem vére ez. 
apró seb, felszakad, nem heged, 
te tudod lehet, vagy nem lehet. 
felizzik, mint a szén, rózsakvarc, 
még mindig, még mindig felkavarsz. 

lebeg a lehet, a nem lehet, 
színes lehetből fellegek, 
köd szitál szerelem-permetet, 
nem lehet, de talán még lehet. 
megöl a közeli messzeség, 
csak egyetlen percem lenne még! 
napfény bujkál a teraszon, 
az én álmom, ezt nem adom! 

foganás előtti végtelen, 
a cél te vagy, titkos értelem, 
szomjadból nem hallott szó fakadt, 
teérted feltört a hűs patak, 
de nem oltod lázas szomjadat, 
mert nem szabad, mert nem szabad. 

meder nélkül csak párolog, 
de lelkeddel őrzöd, és ápolod, 
öleled még, és átfogod, 
újra meg újra álmodod. 
pára a fényben. végtelen. 
itt voltál, vagy nem is létezel? 

évekbe csúszó furcsa tánc, 
rám égtél, fájó tűzzománc. 
kőfalak árnyán létezünk, 
ugye, egyszer majd áttörünk? 

hiszed, hogy szerelmed, szomjad talmi, 
képtelen érzés, és meg fog csalni, 
de élni jöttünk, s belehalni. 
a lelked is kérem. add nekem! 
akarlak, akarlak, Istenem! 

pára a fényben, végtelen. eggyé válunk, ha te ott leszel… 



miért?


miért kell létezésbe fúlni, 
ragyogásban megvakulni, 
közhelyekben megfakulni, 
szélárnyékban meglapulni, 
jelek nélkül lassan múlni, 
mondd miért?
miért kell újra lángra gyúlva, 
hétköznapi vágyba bújva, 
a sors előtt térdre hullva, 
lángba, tűzbe burkolódva
elégni most újra, újra? 
mondd miért? 
miért kell élni halkulásban, 
mindig egy helyben futásban, 
tudásban, és nem tudásban, 
lemondásban, alkuvásban, 
mondd miért? 
és elfásultan, tovább élni, 
a szív húrján nem zenélni, 
nem hallani a dallamot, pedig tudjuk, 
most már tudjuk, 
csodálatos dal van ott. 
mondd miért? 
miért kell véleménytől félni, 
álmodni, és nem remélni, 
miért kell félni, mindig félni? 
halni jöttünk, és nem élni? 
mondd miért? 
ember lettél. ezt fogadd el. 
biztosan majd fájni fog, 
szeretni kell, ez egyszerű, 
az ész mégis háborog. 
mondd mit ér?
tudod kevés, nagyon kevés, 
nem elég a képzelet, 
ember lettél, ember lettél, 
s aki ember, szenvedett. 
te döntesz most, te döntesz most, 
válaszd csak az életet, 
ember vagyok, és szeretlek
akkor is, ha nem lehet. 





padlón


csattan a húsban 
rőt színű hajnal, 
álmot és érzést, 
mind levadász. 

szilánkos éjjel 
harcol a fénnyel, 
vibrál a kép, 
és torzul a táj. 

szárnyaszegetten 
ébred a nap fel, 
nincs tarsolyában 
semmi se már. 

tudom már nem jössz, 
halkul a fény is, 
törjön a rács, 
ha börtönbe zár. 

zendül az érzés, 
ne vedd el, őrzöm, 
magzati pózban 
szűkölve bár. 

mélyen a csontban 
reccsen a bánat, 
nincs benne dallam, 
erős kéz ráz. 

megremeg mélyen 
a csontokba varrva, 
névtelen érzés, 
összekuszál. 

lobban a semmi, 
ennyi meg ennyi, 
hunyd le a szemed, 
szép ez a táj. 

olvad a vágy már, 
gyűrött a paplan, 
álmot ha vár még, 
hiába remél. 

gyűrött az álom, 
gyűrött a foncsor, 
eltört régen, 
a torzult tükör. 

valóság talmi 
vad viharában, 
szárnyak nélkül 
már nem repülünk. 

képzelet hívott 
nagy hevülettel, 
reggel mégis 
a földre kerülünk. 



felhő


elmúlt a nyár, és elmúlt a tél, 
elmúlott, elmúlott , 
s te nem jöttél. 
az égen fehér felhők gyűlnek, 
ölelkeznek, és megbékülnek. 
felhők tánca mondd mit ér? 
tiszta, és szent, hófehér. 
ártatlan, gyengéd szenvedély.
mennyi érzés hömpölyög! 
elvesztél, elvesztem, szédülök. 
lehet hogy már nem jövök. 



álomország


te szálltál kertembe kicsi madár, 
jönni akartál régóta már. 
itt szárnyal az álom, nincsen határ,
és nincsen valóság, mi börtönbe zár. 
bekeveredtél fantáziákba, 
ábrándos és furcsa, de színes világba. 
kavarog a fény is, szikrák táncát járva, 
de nincsen már kiút, vagy szíved nem találja. 

Istenem, te reszketsz, kicsi madár! 
de jönni akartál, régóta már! 

szerelemre lettél holtig elítélve, 
néma öröklétben, szóval megkísértve. 
menekülsz, és vergődsz, de itt vagy már a versben, 
szárnyaszegetten, és sokszor viharverten. 
versben lettél örök. kicsit halhatatlan, 
megigézve, árván, de mindig csalhatatlan. 

hogy dobog a szíved, kicsi madár! 
de visszahoz téged, régóta már! 

válasz akartál lenni a halálra, 
szerelem-emlékként szép szavakba zárva. 
a csend akartál lenni, mikor a rügy fakad, 
lenni a varázslat, ha elszáll, ha itt marad. 
a perc akartál lenni, a bűvös pillanat, 
és a tűz is lenni, ha nincsenek szavak. 
irigyelt szerető, ki nem tudtad, hogy szenved, 
a bűnös, a bűntelen, ki soha semmit nem tett. 

csak szeretni akartál kicsi madár, 
nem tudhattad, hogy bilincsbe zár, 
nem szeretnek így, sohase már. 

most tétován vergődsz ebben a világban, 
mindez szépnek látszik, de cseppet sem hibátlan. 
mennél, és maradnál egy kicsit velem, 
hozzám bújnál csendben, egyetlenem. 

szeretni akarlak kicsi madár, 
tudom, ez most neked mennyire fáj. 
de ezt akartad, régóta már. 

aztán csak elmennél, vennéd a vehetőt, 
eljátszva kegyetlen szeretőt. 
vinnéd az álmot, és vinnéd a levegőt. 
ölnél, ölelnél, úgy hogy az fájjon, 
véresre marjon, és fájjon az álom. 
velem sírnál, hogyha szenvedek, 
mert nem lehet. mert nem lehet. 
mert nem lehetek most veled. 

itt akartál lenni kicsi madár, 
miért nem tudtad, hogy ennyire fáj? 
de te ezt akartad, régóta már. 

s ha jő az este, az álom leszáll, 
az ágyadba bújik, és hazavár. 
szeretlek, szeretlek, kicsi madár. 











búcsúvers


fájdalmad teremtett, magányod nevelt, 
amikor a szíved az élettel betelt, 
Istent kérdezted, és Isten most sem felelt. 

elengedlek édes, de annyira fáj, 
szeretlek, egyszerű, és szeretni muszáj. 
álmod az álmom volt, szeretlek nagyon, 
csended most a csendem, had’ fájjon, hagyom. 

fájdalmad tort ül a fájdalmamon, 
csak álom voltál? nem tudhatom. 
lelked lelkemre gombolom,
fájdalmad fájdalmam, megcsókolom. 

szó voltál magányos éjszakán, 
titkos zár remények ajtaján, 
de nem nyílsz már vágyaknak hajnalán, 
úgy ahogy egyszer volt, oly’ régen, hajdanán. 

ha lehull majd egy csillag, vedd ezt égi jelnek. 
szeretlek, szeretlek. úgy, ahogy a gyermek. 
fény voltál, csodaszép, de árnyéktól lopott, 
dallam, amikor már minden szó kopott. 



itt voltál. talán csak álom. szökik a fény, már nem találom. 






az angyalok álma

annyi a gyengédség ma a légben, 
az angyalok álmodnak fenn a magas égben, 
álmokból szőnek könnyeket, mosolyt, 
álmokból szőnek most felhőgomolyt. 

álomból szőnek csókokat, vágyat, 
tűző napsütésben enyhet adó árnyat. 
tavaszt álmodnak, virágot a fákra, 
napsugaras erdőt, szerelembe zárva. 

angyalok álma, most a mag a földben, 
a kibomló élet a temérdek zöldben, 
a felfénylő vízcsepp, nézd a langy esőben, 
az angyalok álma a sok szín a mezőben. 

álmuk most a csend, ha angyal szállt közénk, 
s ha szivárvány fon néha fénycsóvát körénk, 
nézz hát fel az égre, szép, mint szemed kékje, 
öltöztess, vetkőztess színaranyból fénybe, 
tavasz van, gyönyörű, itt van, eljött végre. 

s ha álmodban egyszer egy asszony rád hajolt, 
hidd el, hogy csak álom, egy angyal álma volt. 




a tűz jegyében

egyszer egyek voltunk, akkor és örökké. 
ketten eggyé váltunk, kis aranyrögökké. 
megperzseltük egymást, és a nagy világot, 
szent tűzben lobogva, álmodtunk egy álmot.

ahogy telt az idő, vagy ezeregy éjjel, 
egymásba markoltunk, és nem váltunk széjjel. 
aztán kettétörtünk, már nem remélsz, 
de hiszem, és elhiszed, hogy te bennem élsz. 

együtt leszünk egyszer, ha gyűrű aranyát, 
megáldott szent érzés, a hűség fonja át, 
titkos kódba vésett ősi végtelen, 
óvja, őrzi, kincsét a régi szerelem. 

leszel még mennydörgés, vad vihar hirtelen, 
amikor az álom már kifosztott, nincstelen, 
leszel még kedvesem, életem, mindenem, 
nekem, nekem, és egyedül nekem. 

s leszek még életed gyertyalángja, 
a pirkadat, ha a fényt kivárja, 
álmaid karcsú királylánya, 
életed legszebb szivárványa, 
esőcsepp, mely a fényt bezárja. 

leszek még szikra, fény, varázslat, 
fényei a halk parázsnak, 
napfény is leszek, hogyha felnevet, 
és megfodrozza a felleget. 

lesz még egyszer egy bűvös pillanat, 
kezembe foghatom majd az arcodat. 
és sodor magával a hangulat, 
füledbe súghatom minden kis titkomat, 
elsodor, megszédít, és elragad, 

egyszer majd ébredek, csak neked, 
egyszer csak ott leszek, csak veled. 
nevemet szívedbe elteszed, 
s neveddel szívemben ébredek. 

egyszer együtt leszünk, 
tűzben, szenvedélyben, 
és együtt égünk el, 
majd a tűz jegyében. 








Álomba hívlak


Álomba hívlak, 
és ott leszel. 
nem kell, hogy érezd, 
hidd csak el! 

Engedd, hogy szálljon, 
szálljon az álom, 
húsodba vájjon a képzelet, 
ha nem lehetek ott veled. 

Egyszer szerettél, 
sohasem, 
az életem te voltál, 
mindenem. 

Egyszer szerettél, 
hajdanán, 
és szeretni fogsz egyszer, 
majd talán. 

De most csak fájjon, 
fájjon az álom, 
szálljon angyalszárnyon 
a csend, ébredés- halálom. 





szerelmes vagyok magába


legyen végre csend, ha eltikkadt az álom, 
ha elvesztettem végleg, és már nem találom. 
ha nem lesz valóság, és nem lesz már szó, 
ha nem lesz ölelés, és nem lesz búcsúszó. 
álmomban nem dereng fel az égboltnak kékje, 
ha háborog a lelkem, és nem ölel a béke, 
kimondom suttogva, vége van, hát vége. 

érzésből nekem, most ennyire tellett, 
nem mondom, csak érzem, vágytam önre, kellett. 
többet nem kell semmi, semmi, és a semmi, 
szemben áll a jövő, előre kell menni. 
nem kérdez az élet, mégis néha téved, 
álmodtam egy szépet, a szerelem: ítélet. 

előre kell menni, de most nem kell semmi, 
csak létezni kell még, és levegőt kell venni. 
egyszervolt szerelem, ennyi volt, csak ennyi, 
fellobbant, ellobbant, nincsen már mit tenni. 
régóta éreztem, a szerelem fegyver, 
visszaadom önnek, elveheti, nem kell. 

nem kell a hangtalan kimondott bók, 
és nem kell többé az álmodott csók. 
csak ön kellett, ezernyi fénytelen, 
álmoktól zaklatott zavaros éjjelen. 
ön kellett csak egyedül nekem, 
de nem lett a sorsom, és nem lett a végzetem. 

rám nyitotta szemét, megsejtve titkokat, 
ígért a szeme, mindent, mit nem szabad. 
hajnal jött lemondón, vérvörös pirkadat, 
a szívem dobbant még, nem szabad, nem szabad. 
dobbant még, dobbant még, azután megszakadt, 

megszakadt csendesen, megszakadt, megszakadt, 
egyetlen perc sem volt, csak törött pillanat, 
csak törött pillanat, egy pillangó itt maradt. 
pillangó a fényben. 
ő csak él. pillangó a fényben. mit remél? 

különös pillangó, aprócska érzelem, 
nem mozdult még semmit. rezzenéstelen. 
még most is szeretem. még most is szeretem. 
az öné vagyok régen, ha rám szakad az ég, 
és hogyha nem lesz már soha soha kék. 
szeretem, szeretem. 
pusztít a szerelem,
mennyit ér, a sorsom, és mennyit az életem? 

szeretem, szeretem, 
megöl a szerelem. 
sorsommal nem tudom miért szállok vitába, 
szerelmes vagyok magába,
reménytelenül, és hiába. 




hull az eső


érzés, 
ami ön nélkül nem kell, 
mégis eljött egy borongós reggel. 
karc az égen, mondom, hogy nem kell, 
felkelek helyette nem túl jó kedvvel. 

már megint egy kábult ébredés, 
már megint a tegnapi tévedés, 
már megint a zaklatott érverés, 
már megint csak hajnali létezés. 

lobban a lélek, és dörren az ég, 
esni fog biztosan, nem esett rég. 
már hull az eső, sír a sárban, 
alszik a tavasz, bent a nyárban, 
alszik az álom, benne a vágyban, 
alszik az érzés, a kisszobában. 

szökik az árnyék, lopja a reggel, 
hiába szegeztem ezernyi szeggel. 
a fénnyel jött egyszer, a fénnyel is ment el, 
helyette megint a tegnapi reggel. 
kék szeme álom, kék, mint a tenger, 
itt van az érzés, az ami nem kell. 

zokog a szívem, hajnalban felkel, 
kigyúl, és lángol magáért reggel. 
velem van legalább képzeletben, 
maradjunk együtt, benne ketten, 
maradjon kicsit, hogyha tetszem, 
legyünk most egyszer egy kicsit csendben. 
két kezem ott a két kezében, 
szeressen engem, hogyha kérem. 

ébred az érzés rezdületlen, 
szeretem magát rendületlen. 
gyomromban pillangók
vannak százan, 
önnél a kulcs, vagy ott a zárban. 
sír az eső, lent most a sárban, 
halkul a dallam, benne a vágyban. 
zúg a szél is, én nem ezt vártam, 
fodrozza csendem a mosolyában. 

… és vágyak gyűlnek a pocsolyában. 








éjszaka


ma nem rezzen az ég, 
ma nem rezzen a lég. 
ágyon felejtett fájdalom, 
a csend a paplanom. 

túl a bánatos árnyakon, 
a csend oson, 
a csend a lábnyomom. 
a csend a fájdalom. 
a csend az enyém? 
ezt nem tudom. 

bogár koppan fájón, 
zavart falakon, 
köd kúszik a lassan, 
és kúszik a fájdalom. 

társam az éjszaka, 
az örök sötétség, 
örvény ölel forrón, 
és elnyel a mélység. 

szeretni nehéz, 
de szeretni kell, 
mosolyogj rám egyszer! 
legyen a jel. 
hogy tudjam, 
élek, és itt vagyok, 
hiányzom majd neked, 
hogyha meghalok. 

álmomban itt voltál, 
és én meg veled. 
elképzeltem egyszer, 
hogy valaki szeret. 

aztán jött a hajnal, 
sok ezernyi fénnyel, 
eltakarta titkom, 
szerettem az éjjel. 

hajnal jött, sok zajjal, 
temette az álmom, 
hozta a tegnapom, 
minden valóságom. 





 





csendbe zárva

már megint itt volt és eltalált. 
eljátszott velem, és szétdobált, 
aztán meg tétován álldogált, 
mert felkavart, feldúlt, és szétzilált. 

darabokra szaggatott, 
és közben meg csak álmodott, 
virágokat és templomot, 
a tenyerében hordozott. 
de csak a vágyban osztozott. 

szívem ma vérben, és szétszakadva, 
vágyra vágyna, a sors nem adja, 
magamagát fojtogatja, 
önmagát is megtagadja. 

szívem ma vérben, és szétesetten, 
ott dobog, halkul a két kezedben. 
égszínkék tenger a két szemedben, 
érzés, amit nem kerestem. 
de szerelem, egy az egyben. 

Isten előtt térdepelve, 
add a szívem, szétszerelve, 
ott van most a két kezedben, 
vagy már ott a farzsebedben. 

add a szívem csendbe zárva, 
add a csendben sírva, fájva, 
álmot is vidd csendbe zárva, 
hiába volt álmok álma, 
jobb lenne, ha nem találna. 

vágyat is vidd, csendbe zárva, 
ha álom volt is, álmok álma. 
hiába volt minden kincsem, 
jobb nekem, ha semmim sincsen. 

legyen a csend, kárhozat. 
ha viszi is az álmokat, 
ha ólomba is mártogat, 
ha hiányzol, 
és fájni fog az áldozat. 

add a szívem csendbe zárva, 
fehér gyolcsban, vérben ázva, 
önmagamat nem találva, 
és mindent vihetsz Álmok Álma. 

osztozzunk vágyakon, 
osztozzunk mindenen, 
szavaktól zaklatott, szerelmes vétkeken, 
kacatokon, na és a kincseken, 
mennyországon, 
és osztozzunk Istenen. 




zaj

alszik az álom, a megfáradt est, 
csontok közt a húsban, alszik a test. 
alszik a szem, és alszik a száj, 
tintába fullad, és alszik a táj. 

zsigerbe csobban, zaklatott zaj, 
robban a lélek, és alszik a baj. 
alszik a vágy, és ébred a zaj, 
alszik a köröm, és alszik a haj. 

húzd be a függönyt, bánt ma a fény, 
na, ez sem lett megint, egy nagyregény. 
bánt ma a fény, és bánt ma a zaj, 
csattan a húsban, sajdul a jaj. 

falakba süpped a jeltelen zaj, 
és közben csak növekszik a köröm, a haj. 
lüktet a szív, a lép, és a máj, 
semmi, de semmi, csak élni fáj. 



a Vágy és a Félelem


ketten voltak mindig együtt,
a Vágy és a Félelem.
a Félelem átölelt,
és azt mondta hogy : ismerem.

szólt a Vágy is, csendesebb volt,
halkan kérte: jöjj velem!
rám mosolygott,
és szelíden azt suttogta: jó nekem.

ketten voltak, ő átkarolt,
megcsókolt a Félelem.
azt ígérte mosolyogva, 
elkísér egy életen.

Vágy is hívott, dalolva és
hajbókolva táncra kért,
mindent adott, mindent kapott,
cserébe egy mosolyért.

nevemen szólt, rám dübörgött,
ordított a Félelem.
te az enyém, én a tied,
hiába is kérlelem.

testem húrján játssza ma el,
mit az éjjel komponált,
megértem majd, megérzem majd,
minden vérző jajszavát. 

velem lesz majd, velem lesz majd,
sírig tartó feledés,
csontjaimba kúszik éjjel, mint komisz kín,
a remegés.

Vággyal mennék, ezt mondtam én, 
mit számít egy vélemény?
nem erről szól, meg van írva,
az élet nem lányregény.

sokk az agyban, fagyott álom,
eldobott kő, csobbanás.
nem hangzó szó tovarebben,
elfecsérelt vallomás.

Vággyal mennék, nem is kérdés,
akarlak, de nem felelsz.
félve félek, és imádlak,
bennem sírig vágyra lelsz,

ha átölelsz, ha felemelsz. 

közönyt játszani


taníts meg ma édes,
közönyt játszani,
dübörgő zajban is,
csöndnek látszani.

hangzavarban is,
a szótlant hallani,
olvadáskor törött
jégként zajlani,
megérezni téged,
és nem bevallani.

szín-kavalkádban is 
átlátszónak lenni,
és taníts engem most ,
szeretve feledni.

taníts száraz lábbal, 
egyszer vízbe lépni,
és taníts meg újra, 
tenélküled élni.

tó lennék ma érted,
sima víztükör,
a felkelő nap rajta
fényben tündököl.

nem bántja most semmi,
fagy se szél,
és nem tudja meg senki,
hogy sír a mély.

taníts meg ma kedves 
közönyt játszani,
eltűnni a zajban,
és csöndnek látszani.










 

reggel

ha szeretlek,
fénybe öltözöm
a Nap te vagy.
csak visszatükrözöm.
színaranyból testedre olvadok,
álmodj még nekem!
hozzád indulok.
a titkom leszel.
csak vágy,
csak sejtelem,
lehetnél a csodám, 
szerelmes végzetem.
akarlak fájón,
ha reszket a lélek.
akarlak, akarlak,
akarlak téged.
nem alszik a szív,
lángol 
és nem henyél,
zakatol szüntelen,
forr a vér.
ébred a reggel.
lánggal ötvözöm.
a Nap te vagy,
én fénybe öltözöm.



„a legszebb teremtménye te vagy Istennek,egy másik életben újra felismerlek”


szerelmes asszony

egyszer volt egy lány,
szerelmes lett beléd,
úgy igazán.
szerelmet ivott,
és szerelmet evett,
szerelemből kapott
lélegzetet.
fájdalmas szerelmét
a homokba írta,
feledésnek szánva,
nem tiszta papírra.
el nem mondott szó
szerelmének ára,
elmossa a tenger,
a dagálynak árja.
hömpölyög a víz,
betűk között árad,
homok marad csak,
és jeltelen bánat.
egyszer volt egy lány,
érzésre szomjazó,
álom volt szerelme,
halkuló zeneszó.
némaságba zárták
ki nem mondott szavak,
képzelt a szerelme,
magányos, de szabad.
megismert, és látott.
tudja ő, hogy áldott.
titka mégis sajog,
néhanap felragyog,
bár’ lehetne mindig
az őrangyalod!
szerelmes az álom.
fénynyalábján vezet,
szerelembe, vágyba,
hogy soha el ne feledd!
rád gondol ő most is,
mert
szeretve szeret. 




Szent a csend

Egyszer a csend
csúnyán becsapott,
konokul, némán,
egyre csak 
hallgatott.
Elvitt mindent,
és semmit nem adott,
sebre gyógyírt,
kötést, vagy balzsamot.
Csodát éreztem,
velem nem tehet,
vitte a dalt,
és vitte az éneket.
A csend tudom,
csak csend lehet,
nem ígért
semmit,
mit tőlem elvehet,
hitet,
sem reményt,
szép életet.
Talán,
magány.
Ma jó 
a csend.
Suhanó akkord,
a vén zongorán.
A sápadt hold
kaján
dalán.
De szent a csend.
Hozzám beszél.
Azt súgja fájón,
elvisz a szél.



Semmi kis titkaink


Nem derülnek soha,
semmi kis titkaink,
ki nem mondott,
néma,
vallomásaink,
fájdalmasan eltűrt
lemondásaink,
soha el nem hangzott,
suttogásaink.
Kopott szavak,
egyre zsonganak,
szirmot bontanak,
nekem ezt nem szabad.
Sosemvolt-szerelmünk,
sok jeltelen árnnyal,
sebesült, vad madár,
vergődik, de szárnyal.
Átrepül borzongva,
sötét éjeken,
napsugaras áldott,
tarka réteken,
hol álmoknak fényes hídjain,
még intenek édes, 
semmi kis titkaink.




Idegen

Érezted rögtön,
nem evilágból jöttem,
eltűnök hirtelen,
a felszálló ködben.

Horizonton vérző,
fájdalmas hajnalok,
hívnak zokogva,
de érted még itt vagyok.

Egy nap a világ,
múló tiszavirág,
de te nem tudod,
hogy szerelembe fulladok.

Volt, hogy a szív bolydult,
szerelmet, álmot koldult.
Volt, hogy szinte csordult.
De nem láttad meg, idegen,
mi történik, idebenn.

Szakadt szavak,
még itt tartanak,
maradnék, de nem tudok.
Messzire hívnak a csillagok.






Karácsonyi üdvözlet


Karácsonyi csoda volt,
porcukrot szórt le a Hold.
Tündér suhant el,
tüllruhában,
fehérben,
talpig zúzmarában.
Pálcájával az Égnek intett,
fenyvesekre könnyű
hókucsmát hintett.
Ablakra csillámló
virágot rajzolt,
pelyhekbe 
talmi gyémántot karcolt.
Hópihe csodaszép,
csakhogy megcsodáld,
angyaloknak ékes,
titkos kéznyomát.
Érintetlen, tiszta.
Mindent befedett,
pihe-puha paplan,
óvjon szeretet.

Kívánok ma neked,
Áldott Ünnepet!



a hópehely tánca


szerelmem legyen ma
a hópehely tánca,
tündöklő csillag,
karácsonyfa ága.
hópihe, rebbenő,
különös alakzat,
megfagyott,
de lángol,
szél-tánc csak, 
mit adhat.
keringő zúzmara,
nincsen csomagolva,
selyempapírba,
sem sztaniolba. 
útra kelt ma érted,
legcsendesebb éjből,
fagyott ragyogásból,
karácsonyi égből.
viszi a szél,
kavarog.
bár’ lehetne tavaszod, 
ha te is úgy akarod.





szeretlek


mint korty vízért a szomjazó,
ha kúthoz ér az utazó,
kellett a hangod,
a tiszta szó.
hol véget ér a sivatag,
előtör a hűs patak,
omlanak a kőfalak,
vártalak.
még nem láttam az arcodat,
de ismertelek, tudtalak.
érzés voltál,
hangulat,
elvarázsolt pillanat,
mi örökre megmarad.
szeretlek-súgom,
de nem elég,
hangosan szól a zene még.
szeretlek-mondom,
de nem elég,
szalmaláng volt,
ha elég.
szeretlek- kiáltom,
de nem elég,
csillámport szór
ma az ég.
vágy tiporja
vérző lelkemet,
szeretlek.
ha engeded.



bárcsak


lombtalan ágakon
átsüvít a múlt.
meleg kandallónál,
a csend vízébe fúlt.

bár’ lehetne tavasz újra,
ha reszkethetnék hozzád bújva,
kikötnénk fodrozó vizeken,
hol nem kószál vihar, nyugszik a szerelem.

bárcsak lehetne csendben élni,
sosem sírni és nem remélni.
szeretni némán, ez oly’ kevés!
bárcsak lenne álom, és álomra feledés.




 



Másik hely


…ha lenne újra fény, életem egén, az árnyék had’ legyek én…


Ez egy másik hely.
A költészet.
Nem mindig érthető,
Bárhogy is szemléled.
Különös világ,
Nézz szét hát idegen,
Idetévedtél,
Itt vagy már idebenn.
Itt ma van a ma,
Tegnap, a tegnap.
És boldog a holnap,
Ha a mában téged megkap.
Egy új világ.
Elvarázsol, csillan,
Ne ígérj most semmit.
Nincsen holtomiglan.
Árnyék sem támad itt,
Ha leszáll az éjjel,
Karonfogva cédán,
Megszökik a Fénnyel.
Nincsen múlt és jövő.
Velem van, Csak Jelen,
Óraként megállt az életem.
Tűz van itt. Pokol.
Felperzsel, megéget.
Ez egy másik hely.
A költészet.


 


rím nélkül


csobban a csend már,
süllyed az idő,
hullik az álom,
köd szitál.

dereng a reggel,
fantom az éjjel,
torkom szorítja 
és eldübörög.

fájdalom reccsen,
harcol a vággyal,
feketén csillan ,
a varjúsereg.

reszketve száll föl
hajnali pára,
szilánkra tört el
a torzult tükör.

fáj ma a csendje,
képzelet űzött,
felkavart, csobbant,
mint, eldobott kő.

szeretem most is,
nem tudja senki,
de vágyaim útján
eltévedek.

fröccsen az álom,
szomjazom önre,
mindent megadnék
egy korty vízért.

öleljen forrón,
úgy érzem félek,
megöl a csend már,
annyira fáj.

imámba fűzöm,
reszket a lelkem,
csendül a csend már,
rímtelen.









legyen úgy 





 


Danaé 


danaé álom volt,
nem túl jól átgondolt.
nem soká élhetett,
csak benned létezett.

danaé
tiéd volt,
érzékin az este.
fátylait ledobta,
ágyad volt a teste.

danaé
szárnyat sző
vágyból és csillámból,
ezüstös fényeit
lopta a villámtól.

danaé
elrepül,
feletted ott lebeg,
ő most a szürke köd,
derengő reggelek.

danaé
érted ég,
szeretné, ha szeretnéd.

vágyódna álmok szigetén
szerelmes királylány
danaé











vágy


álmokból fontam
szivárványt föléd,
magam köré vontam
a képzelet körét.

gyűjtöttem káprázat
hamis gyöngyszemét,
papírra szavakat szórtam
szerteszét.

arcodat formáltam
reggeli ködből, 
kelméket szőttem
a hajnali csöndből.

oltalmazó éjjel
könnyű fátyolát,
lebbenti az este,
testét adja át.

rád gondolok most is,
ha simogat a szél,
beleborzongok,
mert közeleg a tél.

fakult szerelem
ezer sötét árnnyal,
őszbe fúlt a nyár.
de most mégis szárnyal.

semmi terít mindent.
álom éjszakát,
ébredésbe ringat,
őrzöm lábnyomát.
de vágyaim cikázó fényein,
még táncolnak gondolt vétkeim.





Ne várj


Ne várj semmit,
ha fénybe öltözöm,
a Nap te vagy,
csak visszatükrözöm.

Szerelmet se várj,
mit érzel, az vagyok.
Vágyadat érzed,
mi benned felsajog.

Te álmodtál meg.
A képzelet hatott.
Néha megidézel,
mint pillanatot.

Ne várj reményt,
talmi csillogást.
Álom voltam,
és semmi más.

De bennem élsz te is.
Vagy nekem.
Megköszönlek,
Ó Istenem!






másik világ


időtlenség óta vagyok itt a Földön, 
csak álmokban élek, a testem a börtön.
másik világban, de érzek és vagyok,
talán céltalanul, talán nyomot hagyok.
csend-virág nyílik, szirmai az éjnek,
zaklatott angyalok, két világ közt élnek.
ott ahol a vágy az égig ér,
ott ahol a szív már nem remél,
ott ahol a földi álmoknak vége,
ott ahol a szivárvány felnyúlik az égbe.
ott ahol hullámzik a Föld, mint a tenger,
szeretni kell még, ha szerethet az ember.
az érzés az enyém, elviszem.
csendes az éjszaka. önnek elhiszem.
a másik világban is szeretem.
köszönöm édes Istenem,
hogy láthattam, hogy ismerem.





Szerelmes lettem magába


Szerelmes lettem magába,
reménytelenül és hiába.
Tudjuk mindketten
a szó kevés,
álmokba font tévedés.
Pillangó a fényben,
hófehér.
Vergődik és repdes.
Mit remél?
Pillangó a fényben.
Rezzenéstelen.
Még mindig szeretem.
Örökké várom 
fehér ruhában,
Istentől kérem Önt,
hangtalan imában.
Fáj nekem,
mardosó hiánya,
szerelmes vagyok magába,
reménytelenül és hiába.





"Nem az a lényeg, milyen világban élsz-hanem hogy milyen él benned"

Popper Péter





tűz


még őrzöm a lángot,
de ellobban félek,
ha eljön az alkony,
a nyár derekán.

pattog a szélben
a rőt színű szalma,
de miért kalapál 
a szív szaporán?

még égnek a fények,
csendül a dallam, 
ott vagy dalban,
úgy igazán.

nyugtalan érzés,
számtalan kérdés,
toppan a szívbe,
úgy zakatol.

zokog az ég is,
sírhatnék én is,
de áldalak édes,
én valahol.

gyöngyszem az emlék,
itt voltál nem rég,
elvesz az élet,
visz az idő.

utolsót lobban
alkonyi fényben,
elmossa lassan a záporeső.

 

 

Oldal: vers4
Szentkereszti Andrea honlapja - © 2008 - 2024 - szentkeresztiandrea.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat