Érzések ébredése

Kezdetben vala a sötétség.
A semmi. A kiégettség. Nem volt semmi remény.
Adrienn házassága napról napra, ahogy hozta az élet a különböző élethelyzeteket, mint megannyi próbatétel, romokban hevert. 
Kezdeti idealizmusa morzsánként megkopott, nem az unalom, hanem az összetartozás hiánya ölte meg ezt a kezdeti érzést.
Rácsodálkozott a férfira, akit valaha szeretett. 
Talán ezt hívják társas magánynak. Ezt a szeretethiányt, amelyet egy nem kiteljesedett házasság ad.
Már nem voltak szép érzései. 
Csak a fájdalom, a keserűség. A "ha" világában élt, minden csupa kérdőjel. "Ha". A legértelmetlenebb feltevés.
Nincs "ha", tények vannak. Egyedül. Vagy ami még rosszabb, vele, egyedül.
Régen volt szerelmes, de most még vágyakozást sem érzett az érzés után.A mindennapos, apró sikerélények is hiányoztak, kudarcélményekké változtak.
Kedvtelenül végezte a házimunkát, ezzel is kiszolgáltatva magát az újabb kritikáknak.
Nem feltétlenül romantikára vágyott, mint a férfiak gondolják. Nem virágcsokorra, gyertyafényre.
Meghitt érintésre vágyott, amelyben benne van a tökéletes pillanat. Amikor úgy adhatja magát, mint ritka ajándékot.
Tudta, ez a fajta idealizmus jutatta idáig, az álmodozásai, végül a csalódás, semmi nincsen úgy, ahogyan elképzelte.
A legjobban azt a képet utálta, amilyennek férje szemében látta önmagát. Lassan kihunyt benne a fény. 
Már nem akart megfelelni, örömet szerezni, már nem tudta szeretni saját magát ebben a kilátástalan adni akarásban. Már nem tudott mit adni. Üres volt.
Túl a vásárlási kényszeren, már semmi nem okozott neki örömet. Minden értelmetlenné vált, a pénz hajszolása, egy jó nyaralás, nem voltak célok, csak a semmi volt.
Minden nap, szakasztott mása a tegnapinak. Örömtelen. Próbálkozásai mind zátonyra futottak.
Tudta, a férjének mindegy, ki is ő valójában, nem is kíváncsi rá, nem tudott kiteljesedni az önmegvalósításban. 
Már nem voltak álmai. 
Személyisége, bár megkövetelte volna az évek múlásával a továbbfejlődést, nem törődött vele. 
Azt gondolta, megteheti ezt büntetlenül, mert a lélek, egy megfogalmazhatatlan misztérium, és mint olyan, talán nem is létezik. A boldogságra törekvés csak ideológia, amelyet az ember levetkőz az ifjúsággal.
Felnőni, annyit tesz, mint beletörődni az önfeladásba.
Akkor ezt gondolta. 
Szabadulni akart az álmaitól. De nem ez volt még a gödör alja.
Először csak ürességet érzett. Aztán egykedvűséget. Végül depressziót.
Sokan azt gondolják, ez csak egy lelkiállapot. A pánik, ami ebből kifejlődik, egy beidegződés.
Adrienn is sokáig ezt gondolta.
Régen nem is hallott ilyesmiről, talán valami új diagnóziskényszer szülte, mesterségesen létrehozott civilizációs kórság. Régen biztosan elfáradtak az asszonyok a szántóföldeken, nem volt alkalmuk ilyesmiken agyalni, mint pánik, depresszió, az idő múlása.
Egészen addig a napig.
Szívszorítással kezdődött. Halálfélelemmé vált. Az utcán nagy lódulással fordult a világ, kiszaladt a lába alól a talaj. Orvoshoz fordult.
Másnap már, mint diagnosztizált pánikbeteg, egy halom recepttel nézett szembe az állapottal, amely nem volt más, mint egyszerű boldogtalanság.
Talán egy évig szedte a gyógyszereket.
De nem segítettek, csak mélyebbre taszították ebben az érzelem-nélküli állapotban.
Megváltozott.
Gyakran sírt, ok nélkül. Egykori temperamentumos természete elveszett, akaratnélkülivé és szerencsétlenné vált. Átadta magát ennek az érzésnek, amely elborította, betemette, mint az iszap, semmit nem látott tőle, főként nem a kiutat ebből.
A gyógyszerektől állandóan rosszul volt. Átesett a fiatalságból egy másik dimenzióba. De nem akart még megöregedni.
Az örvény, amelyet úgy hívtak: idő, egyre mélyebbre rántotta.
Valami hiányzott az életéből. Akkor még nem tudta,a saját érzelmei.

S.-el való ismerettsége egy másik dimenzióban kezdődött. A számítógép előtt., egy chat-szobában. 
Még sohasem beszélgetett senkivel, idegenekkel a gépen, nem mérte fel a kitárulkozás abszolút lehetőségeit, ezen az arctalan, névtelen, ismeretlen világban. 
Nem ismerte ezt a fajta lelki intimitást, de talán valamikor vágyódott rá, és hitt abban, egyszer majd megismer valakit, és meg tudja tenni, hogy végre kimondja őszintén, amit érez
Most, ebben a tét nélküli beszélgetésben meg tudta tenni végre.
S. először csak udvarolt.
Szokásos férfiduma, lepergett róla, ismerte régről.
Akkor még aludt a szíve, és nem is akarta felébreszteni.
A "mindegy" állapotában élt, a "boldogan éltek még meg nem haltak" éveiben, amiről a mesék nem írnak, mert hosszú-hosszú és eseménytelen idő. A semmi. 
Egészen addig a szóig.
-Fontos vagy nekem.-mondta S.
Adrienn most döbbent rá, hogy nem fontos senkinek.
Egészen eddig a percig. 
A gondolatai az övé voltak, senkit nem érdekeltek, és senkinek nem kellett elszámolnia velük.
Az első, láthatatlan bilincs halk pattanással kinyílt. 
Mégiscsak volt valamije, ami az övé, abból a szabadságból, amelyet egykor birtokolt.
Az álmodozás.
Most miért ne álmodhatna? Mert régen valóra válhatott volna? Vagy csak el tudta hinni, hogy valóra válhat?
Érzésései még mindig nem voltak. Régóta nem szedett antipszihotikumokat, de az érzései valahogy nem tértek vissza.
Sokat beszélgettek.
Talán véletlenül találkoztak ebben a furcsa térben. Talán ismerték egymást egy előző életből.
A vonzalom érzése először hasonlított a pánikroham kezdetéhez. Egy szívdobbanással kezdődött, aztán zakatolni kezdett a szíve. 
Annyira régen nem érzett semmit, csak szorítást a szíve helyén, hogy fel se ismerte az emberi érzést.
Azt, hogy érez. Azt, hogy olvad a jég.
Szorosan markába zárva az emlékezés üveggolyóit feküdt le este. Nem tudta senki, hogy S.-re gondol, és ez egy furcsa szabadság-érzést adott. Elkezdett vonzódni, először ehhez az érzelemhez, mint valami talált kincshez. 
Végre érzett. 
Olyan volt ez, mint a szerelem, de most több volt annál. Először ki kellett ehhez üresednie, hogy betöltekezzen fénnyel.
-A fejemből pattantál ki. A gondolatom vagy.-írta S.
Adrienn szerette ezt a szerepet. Úgy érezte, most pont olyan, amilyennek a férfi elképzelte.
Nem számított most semmi. Szépség, pénz, egzisztencia, csak a gondolat számított, amelyet érzett, álomtalan éjszakán, ha S.-re gondolt. Szerelmes volt. Egy érzésbe, egy ismeretlenbe, aki érzéseket adott neki.
-Szeretnék erotikus álom lenni.-írta.-A te álmod.
-Készen állsz rá?
-Igen. De nem vagyok túl szép. Azt hiszem sovány vagyok.
-Miért is kéne szépnek lenned? Ez most nem számít. Csak az érzés számít.
A képzelet.
A tökéletes pillanat. 
-Este várlak.
Olyan volt, mint egy igazi randevú.
Adrienn díszbe öltöztette most a képzeletét, bár nem hitt az ilyesmiben, már a kíváncsiság is különleges érzéssel töltötte el.
-Megvagy.- S. Rákattintott és a nő keze megremegett. Mindig is érezte a szíve körül ezt a forróságot, kínozta a pánik, de ez más volt. Furcsa, de ugyanaz az érzés.
-Talán nem fog ez menni. Nem hinném, hogy tudsz rám, szavakkal hatni.
-Tudok. Meglátod. Készen állsz?
-De ugye nem leszel bunkó? Vigyázz, hova lépsz, mert az álmaimon taposol.
Adrienn szerette volna a férfit átölelni. Kívánta a valóságot, de tudta, így és most a valóságban nem történhet meg ez a nagy kaland.Olyan szépnek képzelte a tájat, hogy az már giccs. Szárnyalt a képzelete. A valóság messze tűnt.
-Fázom. Ölelj át!
A csók, az ölelés. Ezer éjszakányi álmodozás. Az érzései. Az érzékei.
Igen, valóban hatott rá.
Látta az arcát, amint föléhajol, érezte a bőrét, ahogyan a bőréhez ér, a nyakán a csókot, a borzongást.
Érezte, szerelemre lobban egy idegennel. De soha , senki nem állt ilyen közel hozzá.
A saját érzései ezek. Mindig is azok voltak.

Másnap, amikor a tükörbe nézett, látszott az arcán az érzés. Szép volt ettől.
Látta férje tekintetében a kérdőjelet.
Valami történt.
-Szép vagy ma.-mondta és átölelte.
Adrienn viszonozta az ölelést.
Hazatalált. Az övé volt a fény. Megtanulta tisztelni az érzéseket. Az emberi lét eszközét. Többé sohasem fojtotta el őket. Örült, hogy érzett. Megtalálta újra elveszített önmagát.
Talán ez a boldogság.

 

Ajándék

 

 

 

Fiacskám még hisz a Télapóban, bár az utóbbi időben kezd neki néhány dolog felettébb gyanús lenni.

Tavaly még megköszönte az óvodában, az általam ablakba csempészett társasjátékot, mire a Télapó merő szolidaritásból azt felelte neki:-Szívesen fiacskám.

De aznap találkozott egy másik Télapóval is, és mivel az arcmemóriája tökéletes, gyanút fogott.

Ál-Télapó.

Azon az éjszakán látott egy sanda Télapót bemászni a szemközti tízemeletes ablakán, az áruházi, szaloncukor osztogató Télapóról nem is beszélve.

Valami itt nem stimmel.

Összevonta szemöldökét és gondolkodóba esett.

Itt az idő, gondoltam, szerte kellene oszlatnom a mítoszt, és töredelmesen bevallani, a Télapó nem létezik.

De mit is mondhatnék egy hatévesnek?

Azt, hogy hazudoztam eddig, mert ez így szokás, fantáziatúltengésem van, nézze el nekem.

Mosolygós anyukája eddig átverte egy mesével? És a Télapó igenis nem létezik?

Nem vagyok képes rá.

Annyi Télapóvárós év telt el, amikor fiacskám álomba ragadó tekintettel figyelte az ablakban, a kis csizmát, amely fényesen csillogott.

Annyi boldog, ajándékbontogatós reggel után, amikor éjszakába nyúlóan vártuk Télapó érkezését, hallani vélve a száncsengők csilingelését, és együtt bosszankodva, hogy már megint elaludtunk.

Nem sikerült meglesni a jóságos, néha virgácsot is osztogató Mikulást.

Mondjam, hogy ez egy szép legenda, amelyet újra átél majd szülőként?

Vagy várjam meg, amíg fény derül a turpisságra, és valamelyik kis szemfüles iskolatársától tudja meg a kiábrándító valóságot?

Az is lehet, hogy már tudja. Csak a felnőtteket teszteli, meddig kábítják még a Télapóval.

-Tudod azon gondolkodtam- teszi fel a ravasz kérdést- honnan van a Télapónak a legmenőbb mobiltelefonja?

-Nem is tudtam, hogy az Északi Sarkon is jó a lefedettség.

Na, most megszólaltak a szívemben a szirénák.

Fogalmam sincs róla, van-e ott térerő, és érzem, bele fogok bonyolódni a magyarázkodásba.

-Mit kérsz a Télapótól?- próbálom elterelni a figyelmét.

-Megírtam már neki. Postára adnád?

-De mi áll benne?- reménykedem, hogy nyerek még egy évet.

-Ne érdekeljen-mondja a kis ravasz.- Majd elolvassa a Télapó.-Ő tudni fogja, mit kértem tőle.

Akkor Télapókor már nem vártuk a száncsengők hangját, és amikor elaludt, a feldíszített ablakba tettem egy csillámporos hógömböt, bizonyságául a Télapó igenis létezik.

A reggel izgatott ajándékkicsomagolással telt, mint mindig.

-Egy naplót kértem a levélben.-megfordította a hógömböt. Hullott benne éppúgy a hó, mint odakint.

Elmosolyodott.

-De ez is nagyon szép. Nem kapta meg a levelemet biztosan. Rosszul címeztem. Régen az északi Sarkon lakott a Télapó. De most már elköltözött.

Anyu meg apu szívébe.

 

 

A csenden túl

 

 

Elmesélek neked egy történetet fiam. Téged illet. A születésed történetét. Egy igazi csoda volt azt hiszem. Mert hiszek a csodákban, és akkor csoda történt.
Talán a nyolcadik hónapban kezdődött, egy rutinvizsgálaton. Nem gondoltam a holnapra, minden olyan természetessé vált akkor. Egy hónap múlva szülni fogok. Nem aggódtam, valahogyan meggyökeresedett, sziklaszilárddá vált bennem a hit, minden rendben lesz. És akkor....
- Csak az anyai szívhangot hallom. - mondta az orvos, és elállt a lélegzetem. És akkor meghallotta a tiédet is fiam.
- Harántfekvéses. - mondta szűkszavúan és írta a kórházi beutalót. Könnyeimmel küszködve hallottam, ez kizárja a spontán szülés lehetőségét, és veszélyesebb műtét, mint a farfekvésnél, mert ott csak egyetlen, vízszintes sebet vágnak, de harántfekvésnél hosszanti, függőleges sebet is. Bármelyik percben bekövetkezhet a műtét, egy rossz mozdulatodnál kiszakadhat a magzatburok.
Ez nem tette lehetővé az apás szülést, hiszen ez egy műtét. A születés nagy csodáját nem láthatja majd apád, és én sem, mert nem leszek tudatomnál. Nem élhetjük át mi, a szüleid, a számos örök pillanatot, az első sírásod feledhetetlen hangját fiam. Sírtam. Megrohant a tenger sok gondolat, feladásra ítélt vágy.
- Semmi remény? Talán még megfordulhat....
- Csodák mindig vannak. De még soha nem történt meg. Túl nagy már a magzat. Nincs elegendő helye megfordulni. Meg fogja próbálni, de már nem fog neki sikerülni a burok repedése nélkül.
Akkor furcsamód megnyugodtam. Azt mondták meg fogod próbálni. És én hittem benned. Hirtelen, és irreálisan azt gondoltam, neked sikerülni fog. Te meg tudsz születni. Az első komoly, nagy feladat, ami előtted áll.

Az utolsó hónap csendben telt el. A kórházi folyosó visszhangzó lépései, a fertőtlenítőszag, és a remény ölelt akkor magához. Passzív híd. Így nevezték azt a pózt, amely még senkinek sem vált be, de halovány kis reménysugarat adhatott. Meg fogsz fordulni.
Egy henger alakúra sodort törülköző a derekam alatt. Azt mondják, ilyenkor megfeszül a has, és a pocaklakó kényelmesebb pózt választ. Minden mozdulatod hordozta a lehetőségét, a következő percben műteni kell. De én hittem neked. Nem lehet már az első pillanat kudarc az életedben. Furcsa, de nem volt bennem kétely, bizonytalanság, sem félelem. Csak a hit. Mély meggyőződés. Azóta sem tudtam ennyire hinni semmiben. Aztán, azon az éjszakán rugdalózni kezdtél. Határozott, erőseket. Egész éjszaka mozgolódtál. Meg fogja próbálni... de nem fog neki sikerülni.... A reggeli vizitnél a szokásos mozdulattal vizsgált az orvos. Egyetlen tapintás, amely tudja, ismeri milyen az, ha a magzat befordult a szülőcsatornába. És milyen, ha nem. Egyetlen hosszú hónap alatt, tapintotta párszor, a gyermek harántfekvéses, minden nappal soványodva a halovány kis remény, ma sem fordult meg. Rutin mozdulat volt. Olyan semmire sem számító. És akkor... soha nem felejtem el a szemét... Megtörtént a csoda.
- Megfordult. - mondta halkan.
Nővérek sereglettek össze, őszinte örömmel a tekintetükben.
- Ugye hisz Istenben? - kérdezte az egyik.
- Igen. Talán kimondtam. Istenre gondoltam.
- Nem méri a gép a fájásokat. Fájásaim vannak.
- Alacsony a fájdalomküszöbe. A gép nem téved. - húzta be a nővér a zöld paravánt.
A szülésről látott filmélményeimet sorra szedve, arra gondoltam, valóban meglehet, hogy nem szülök. Hiszen annyira más volt a kép, a fájdalomtól üvöltő kismama, pár perc múlva boldog mosollyal karjába veszi a gyermekét. Ez tényleg nem olyan volt. Görcsös, gyomorba markoló, hosszú fájdalom.

Lassan feljött a Nap és vakító sugárral tűzött rám, a függöny nélküli ablakon keresztül. Órákon át, egy háztetőn szökdécselő madarat néztem. Milyen madár lehetett? Nem tudom. Aztán, amire emlékszem, az a szomjúság. Nem ihattam, mert ha mégis műteni kell, nem ihatok. Hallottam a falióra tik-takkolását. Órák teltek el. Hosszú, és fájdalmas órák.
- Csináljon valamit! - könyörögtem a nővérnek. Vagy legalább, hadd igyak teát! Bekötöttek valami infúziót. Dél volt. Kongtak a harangok. Mennyi idő telt el? Tíz óra vagy húsz? Fáradt voltam. Kiszáradt a szám. Fájt mindenem.
- Hívja fel a férjét - mondta az orvos - ha apás szülést akar!
Hát eljött a perc. Ott feküdtem a szülőágyon, anya leszek, amiért teremtve lettem, a te anyukád kisfiam. Apukád is ott volt, fogta a kezem, de a fájdalom túlnőtt mindenen. Aztán hirtelen otthagytam a testem. Olyan minden mindegy érzésem támadt. Akkor azt hiszem, meghaltam egy pillanatra. Messzi jártam, egy másik világban. Az égben jártam a lelkedért azt hiszem. Különös lelkiállapot volt ez, és különös érzés. Amit nő soha nem felejt el, éppúgy, mint a születés pillanatát. Amikor a világra jöttél.
- Hát fiú... Csend volt. A hideg víz alatt sírtál fel, erős hangon. Tudtam, férfi leszel fiam. Sikerre termett, erős férfi. Amikor pólyába tettek, azt hiszem az első emberi arc, amit megláttál. apád arca volt. Kinyújtottad felé a kezed. Az első simogatás ez volt. Aztán a karomba adtak. Ihletett csend volt. Ismerkedtünk. Először láttuk egymást. Te meg én. Arra gondoltam, új világ jön ma el.
A csenden túl.

 

A willendorfi Vénusz (abszurd)

 

 

 

 

Imádta a kövér nőket.
Giovanni képzeletében mindig is a Willendorfi Vénusz volt az etalon. Másfél mázsánál kezdődött a nő.
Amikor először meglátta Angélát, elakadt a lélegzete. Egy kukoricapattogtató társaságában volt, és szemtelen fantáziák pattantak elő Giovanni agyából, akár a hófehérre nyíló kukoricaszemek a papírzacskóban, amelyet átadott neki.
A lány a mozi büféjéből. Álmai asszonya, a hatalmas Aphrodité.
Ő volt a NŐ. Csupa nagybetűvel, akiről mindig is álmodott, erotikus fantáziákat szőtt, akinek meg sem kell szólalnia, számára annyira elbűvölő.
Aztán az első randevú!
Remegett a gyomra, végignézett magán, vézna testén, mit akar ő, kis esélytelen, a negyven kilójával. Tudta, merő nagyravágyás ez a részéről. De Angéla jött.
Már messziről észrevette, amint bevette a kanyart, és indult felé. Több volt ez, mint romantikus pillanat.
Aztán elromlott minden. Éppen az esküvő napján.
A boldogító igen, még egészen könnyen ment. A fehér, habos-fátylas költeményben, pontosan olyan volt Angéla, mint egy óriási habcsók, hogy ezentúl extra méreteivel édesítse meg Giovanni rendszerint sótlan hétköznapjait.
Egy felhőkarcoló 96. emeletén vette kezdetét a balszerencse-széria. A nászéjszakán.
Az egész úgy kezdődött, hogy Angélát nem bírta átvinni a küszöbön.
A nászutas lakosztály, pontosabban az e célból bérelt kis szoba, túl szűk volt, de valahogy csak bejutottak a baldachinos ágyig. Aztán úgy tűnt, kezdenek a dolgok jobbra fordulni.
Akármerre nyúlt, mindig asszonyba akadt a keze, és ez túl volt minden eufórián, ez maga volt a tökéletes gyönyör, amit valaha is elképzelhetett.
Órák múltak el, és Giovanni elégedett volt a teljesítményével, bár kissé elfáradt.
Ekkor váratlan dolog történt.
A kis szobában Angéla felült a nászágyon és megkérdezte:
-Giovanni drágám, hol voltál eddig? Úgy vártalak!
Visszazuhant az ágyra. Giovannit ekkor kivitte az ablakon a huzat. Szerencsére a 45.emeletre befújta a szél.
Innen lifttel ment tovább a földszintig. Aztán egy sor lépcső következett. A lépcsőn megbotlott, megütötte a fejét és meghalt.

 

 

Útközben

 

 

-Szeretlek.-mondta az Élet.
Egy ismeretlen kéz elhúzta a függönyt a kórterem ablakán. A tolakodó fénysugárban táncoltak a porszemek.
-Szeretlek.-mondta a férfi.
Tizenöt éve volt parkinsonos. Most minden olyan fájdalmasan szép volt.
A színes falevelek közt bukdácsoló fénynyaláb. A sietős habfehér felhők.
Jó illatú volt a levegő. Szinte láthatóvá vált a szél. Szép.
Búcsúzott az élettől. Hálatelt szívvel, minden korty levegőért. Nagyon öreg volt már, régi barátjává vált a gondolat, meg fog halni. Sokszor látta már az ismeretlen ajtót, amelyen egyszer belép, és találkozik a nagy ismeretlen misztériummal, és nem jön vissza, ahogyan még nem jött vissza senki, elmesélni, mi van mögötte.
Hálás volt az életéért. Hálás a tengernyi szenvedésért, a megtapasztalásért, milyen az emberi lét. A fájdalomért és a halál ígéretéért.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta a férfi.

Szép volt most is az ősz. Vénasszonyok nyara, tartja a köznyelv.
Az asszony a tükörbe nézett, így élete delén. Kegyes volt hozzá a sors, még nem hagyta az arcán a keze nyomát a rettegett idő. Húsz éve is egy nagyon hasonló arc nézett vissza rá. A szíve is fiatal. De mégsem.
Ha néhanap számot vetett az életével, úgy érezte, a sors legékesebb üveggyöngyei gurultak tova, érintetlenül. A döntés lehetősége, persze mindig is az övé volt. De az idő múlásával egyre kevesebb választása volt.
Mégsem fiatal már a szíve. Közelebb hajolt a tükörhöz, és észrevette a szeme sarkában, alig észrevehetően rajzolódó szarkalábakat.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta az asszony.

Korábban sötétedett. Volt ennek valami jó meghitt illata. A cipőjére sárga falevelek tapadtak az iskola udvarán. Fiatal lány volt, várta a szerelmet, és várta a jövőt. Annyi álmot, annyi tervet szőtt! Fiatal volt, a sors gyöngyei mind a lábai előtt hevertek. A választani nem tudás boldog képességével álmodott. Színes falevelekről, szerelemről, az első csókról, őszintének hitt tekintettekről, érintésekről.
A hűs esti szél hosszú hajába kapott. Boldog volt. Csak úgy. Az ígéretért.
-Szeretlek.-mondta az Élet.
-Szeretlek.-mondta a lány.

 

A palackposta

Régen kezdődött. 
Még gyerekek voltak. Két iskolás kölyök.
Akkoriban még tündökölt a Guttenberg-galaxis. Nem volt internet, chat vagy mobiltelefon. 
Rengeteg kalandregényt olvastak akkortájt, amikor útjára engedték együtt az első palackpostát. 
Romantikus gondolat volt, felvenni a kapcsolatot egy ismeretlennel, aki a palackot kihalássza majd a Duna vízéből.
Mindenfélét üzentek. De sosem jött rá válasz. 
Zsolt megunta egy idő után.
De a kisebbik, Tamás nem unta meg sohasem. Szerette ezt az álmot, a várakozást a napra, amikor üzenetet kaphat, egy hozzá hasonló, álmodozótól, akihez eljut az üzenete.
Talán már el is jutott. 
És ott hánykolódik, egy palackba zárt levél, a sorsra bízva ismét. Fürkészve nézte a folyót. De nem látott semmit. 
Hosszú évek múltak így el. Zsolt, miután elvégezték a középiskolát, továbbtanult, sikeres üzletember lett.
Tamás nem. Ő maradt az álmainál. Néha, ha elmondta valakinek ezt a régi és mély titkot, látta jól az emberek arckifejezésén, mit gondolnak erről. 
Palackposta.
Életcélnak ez túl kevés. Talán nem túl észszerű, ennyit álmodozni. És mi van ezen túl? 
Tamás tudta jól, az emberek szerint nem normális, és már a gyerekkorral együtt levetkőzhette volna, ezeket a gyerekes álmokat. De nem tudott, és nem akart szabadulni tőlük. Annyi boldogsággal töltötte el a várakozás, annyi ideje őrizte a reményt, hogy ennek feladása hiábavalóság -érzéssel töltötte volna el. És ettől az érzéstől jobban félt, minthogy a világ bolondnak nézi.

Zsolt felnőtt férfi lett. Mindent elért, amit férfi elérhet. Csinos feleség, szép gyerekek, hatalmas, modern ház, jó autó.
Tudta jól, ha az álmok valóra válnak, már nem álmok többé. 
Nem voltak álmai már rég. Örök társává szegődött a prózai és kiábrándító valóság.
Örömtelen, és egykedvű életet élt. A reggel, kölcsönösen váltott búcsúpuszik, és az érkezéskor váltott néhány szó, mi újság drágám, semmi, lassan beleúszott az évek monotóniájába.
Kezdett pocakot ereszteni. Negyven felé járhatott, amikor úgy gondolta, hiányzik az életéből a tűz. Szeretőt keresett magának.

Tamás is úgy érezte, elszáll az idő. Újabban szerelmes üzeneteket rejtettek a palackok.
Egyedül élt. A sok-sok év hiábavaló reménykedése, néhanap megrebbentette a fejében a gondolatot, feladja az álmot, amellyel élete felét eltöltötte. Valóban nem így működik az élet, és a csodavárás helyét lassan átvette a semmi.
A szíve mélyén még élt talán a szikra, de már nem igazán hitt saját magának sem. A belső hang, úgy látszik megcsúfolta.
Ideje sok volt, elhatározta, hogy épít egy hajót, és megkeresi az útjára engedett palackokat és összetöri mindet.

Zsolt konditerembe járt. Ha néhanapján összefutott Tamással, még mindig, titkon megmosolyogta a tervet, hogy barátja most hajót épít, fáradtságos, és évekig tartó munkával. Sosem gondolt arra, hogy a hajóépítés is lehet egy cél Tamás számára, és fizikai erejének eredményeként, egy napon elkészül majd, míg a konditeremben, a súlyzók emelgetése, erejének céltalan elpocsékolása, semmi más. 
Normális dolog, hiszen más is ezt szokta tenni.
Zsolt nem volt boldog, sem elégedett. A házasságát elhanyagolta. A szeretőjére ráunt, a gyerekei felnőttek, elhidegültek tőle. 
Lassan úgy érezte, semmi másból nem áll az élete, mint a mindennaposnak tűnő csekkek kifizetéséből, munkából, és a feleségével egymás kerülgetéséből. Sosem gondolt arra, hogy lehetne ez másképpen is. Élhetnének összetartozásban, társként, nem csak egymás mellett idegenként.
Néha úgy érezte, minden Dóra megismerésével romlott el. Talán a szíve mélyén hibáztatta is ezért az asszonyt. 
A pelenkacserélgetős évekért, az át nem aludt éjszakákért. Amikor még felfelé ívelt a karrierje, és szép reményekkel várta a jövőt. Aztán Dóra megismerésével vége szakadt mindennek. Talán ezért szólt mindig ingerülten hozzá.

Dóra megérezte, hogy férje szeretőt tart. Nem az elhíresült női ösztönökkel, de számtalan apró, ámde egyértelmű jelből tudta, van valaki más is a házasságában.
Nem a szerelmes nő féltékenységével jajdult fel a lelke, de fájdalmasan elszakadt az utolsó szál, amely férjéhez fűzte.
A Dunaparton sétált, amikor az első palackot megtalálta. A folyóparti növények között fennakadt, egy koszos üveg, de látszott, van benne egy levél.
Mosolygott. Talán egy gyerek műve-gondolta.
De egy szerelmes üzenetet rejtett. Egy férfi üzenetét. Aztán megtalálta a következőt is.
Olyan érzés volt, mintha valaki egyenesen neki írta volna. Hazavitte a kis levélkéket, titkon elővette és a szerelemre gondolt.
És egyre többször gondolt a szerelemre. Azon kapta magát, hogy szereti ezt az álmot, lehunyni a szemét, és gondolni valakire. Egy szerelmes férfira, aki talán mindig őrá várt.
És akkor megcsörrent Zsolt asztalon felejtett mobilja. Ösztönösen a telefonért nyúlt, de Zsolt ott állt már a nappaliban. Fölé magaslott, és őt megelőzve felvette a telefont. 
Ideges volt. Egyértelmű volt a beszélgetésükből, hogy valami nő hívta.
Dóra felállt, és a Zsolt füléhez tartott telefonért nyúlt, de férje ellökte a kezét. Megpróbálta makacsul újra, beszélni azzal a nővel, aki a házasságába lépett, lerombolva azt a keveset is, ami még tartott köztük talán. 
De nem tudott beszélni vele. Hisztérikus zokogásban tört ki, dulakodtak a telefonért, amikor azt a pofont kapta.
Zsolt a kanapéra roskadt. A tenyerébe temette az arcát. Nem értette mi történik vele.
Dóra feldúltan a hálószobájukban viharzott. Elővette a levelet, amit a palackban talált. A fejére húzta a takarót és az álmaiba menekült. Szorongatta a kis levelet és arra gondolt, mennyire jó volna szeretni. És szeretve lenni.
Ekkor furcsa gondolata támadt. Válaszol az üzenetre.

Készen volt a nagy mű. Egy hajó. Számos viszontagságon át, de vízre került. Napokig hajózott, mire megtalálta Tamás az első palackpostát. Először csak a sziluettjét látta úszni a vízen. Azt gondolta káprázik a szeme, vakította az alkonyi napsütés. A palack a part felé sodródott, amikor kihalászta. 
Valaki válaszolt az üzenetére! A szíve szélsebesen zakatolt. Türelmetlenül csapta a földhöz, és a szétfröccsenő szilánkok között ott volt a levélke. Dóra üzenete.

Tamás egy szál rózsát tartott a kezében. Aztán minden randevún elhozott egy szál virágot. Dóra lelkében felragyogott az egykori lány.
A gyertyafényes vacsorák, a beszélgetések, a hangulat, minden azt a régi szót súgta Dórának:szerelem.
Nem szerette már a giccses romantikát, de ez annyira más volt. Azon kapta titokban magát, hogy álmodozik, mint egy kamaszlány, hogy Tamásra gondol.
Nem várt már szerelmet az élettől. Most mégis, mint az élet ritka ajándékát, elfogadta az érzést, amely sarokba szorította ugyan a méltóságát, a régi, de biztonságos közömbösséget, de új, és talán ismeretlen dimenziókat tárt fel az asszony előtt. 
Megint, közel negyven évesen valaki udvarolt neki. Akinek a szemében égett az érzelem, akinek új volt, és értékes. Ebben a szerepben Dóra el tudta hinni magáról, hogy kegyes volt hozzá a sors, hogy még mindig gyönyörű, hogy valaki vágyakozva gondol rá esős délutánon, amikor nem láthatják egymást.
Annyi más dolga lett volna! De csak ez érdekelte. Kiszakadni a hétköznapokból, és újra, másképpen elkezdeni az életet.
Aztán, azon a virágszirmos éjszakán, amikor először a karjaiban ébredt, döntött.

Zsolt a párkányon találta a jegygyűrűt. Dóra elhagyta őt. Tudta, hogy Tamással ment el. 
Felidézte a találkozásait a férfival. Mindig is úgy tartotta, Tamás nem normális, ő bezzeg a helyes úton jár.
Most arra gondolt, mi volt valójában a helyes út. És ki az valójában, aki nem normális?

 

Másik törvény

 

 

 

 

 

Ez egy másik világ. Mindennapos harc a természettel a betevőért. Paraszti lét, az élet egyszerű, de kemény törvényeivel. Jön a jég, elveri a virágot, vagy már a termést. Veszteség. Sok-sok év múlik el, történelmet ír, de itt csak a föld, ami számít, a kár, a jó év, a bő termés, az eső. Ezzel múlik az élet. Az ég kémlelésével reggel, a hajnali daraforrázással, a disznók éhes sivalkodásával, a füstölő illatával. Minden év. Egyik a másik után. A természet, akár egy viszálykodó hitves, ritkán hálás. De nekem szép. A fű, akár a smaragd. A harmatcseppek, mint megannyi gyémánt. Balzsamos itt a levegő a városi után. Hajnalban kakasszóra ébredek. Milyen szép.

Van a kert végében egy odú. Talán róka lakik benne. Fészekaljnyi kölyökkel. Csendben meglesem. Titkolt örömmel. Ez a fészekalja család az enyém. Lajos bácsi, a szomszéd, már a lucernát kaszálja. Jó lesz a disznóknak egy kis zöld. Maréknyi tyúkhúrt dob a tyúkoknak. Köszöntjük egymást. Barátságos parasztember. Kedvelem őt. Valahol egy tyúk kotkodácsol. Esteledik.

A pirkadat, a kakasszó rám talál. Pizsamában, papucsban megyek ki a kertbe, élvezve a falusi élet hanyag luxusát.

- Róka járt az este. - említi az öreg, és a kapájára mutat. - Tyúkra fájt a foga. De elkaptam. Sokáig vergődött, kölyke lehetett. Élni akart. - Kapájával a levegőbe dobja a rókatetemet. - No, minden tyúk megvan. Egyet elkapott, az lesz ma a leves. - nevetett.

Lajos bácsi menye a polgármester asszony. Nagy ember, okos is, itt van például a csatornarendszer. 
Felvett érte több milliót. Aztán kiásták a járda szélén azt az árkot három fröccsért. - Ezeknek még az is sok! - mondta és nevetett.

Aztán másnap éppen ebben a vízelvezető árokban botlott el. Igaz ivott is, de az az árok... A fiával ment éppen, két háznyira volt a kocsma, az is az övék, a fiáé meg a polgármester asszonyé. Hallotta estében az ütés csattanását, arra gondolt, sokszor megverte a fiát kiskorában.

Ez az élet rendje. Most újra hallotta az ütést, de érezte is a tarkóján. Egy erős kéz, a fia keze megragadta. Csikorgott a kertkapu, és csikorgott az öreg ajtó is. - Te részeg disznó... Behajította a szobába. Nekiesett a szekrénynek.

A polcon volt egy öreg biblia. Az apja is talán úgy örökölte. Most a földre hullt. Dohos volt, a lapjai megsárgultak. Pedig még nem nyílt ki soha. Az öreg, ahogy a földre esett, úgy esett a könyv is. - Jaj! - gondolta. - Jaj, nem jól van ez így. Másnap ágynak esett. Nem táplált haragot, nem lázadt a törvényeik ellen. Ez egy másik világ. És ez így van rendben. Csak én vagyok itt idegen.

 

Bulvár

 

 

 

Tél volt. A város felett szürke paplanként lebegett a szmog. Hamar kitárta karjait a korai szürkület. Szokványos délután volt, olyan, mint a legtöbb, amikor semmi se történik.
A reggeli köd emlékeként, zúzmarásak voltak a fák, koszos latyak idézte, hogy nemrég még havazott.
Tisztán és fehéren, az első lábnyomokig. Aztán mégiscsak történt valami.
A tízemeletes tetején kirajzolódott egy sziluett. Egy ember állt a tetőn, vékony kabátban.
Fázott. Hosszan nézte a mélységet.
A testtartása, mint a megtört embereknek általában, görnyedt volt. A válla előreesett, alkata vékony.
Fiatalnak gondoltam. Mit kereshet ott fenn?
Rágyújtottam.
Nem gondoltam semmi rosszra, biztosan egy szerelő, vagy egy munkás.
Néhány ember összeverődött az utcán. Néztek felfelé, hogy nem szédül a magasban, a tető szélén?
Hosszú ideig állt ott.
Nézte a mélységet és ki tudja mire gondolt.
A tömeg csak egyre gyűlt. Már vagy százan lehettek ott. Szörnyülködve és szörnyűségre éhesen.
Valaki rendőrt hívott.
A férfi csak állt a ház szélén. Látta az embereket. Látta, hogy ma ő a főszereplő, mint még soha életében.
Kijött a mentő is. Nem szirénázott, csak megállt a ház előtt.
Valaki felment hozzá a tetőre. Győzködni próbálta, hogy az élet szép.
De nem hitte el.
Csak előredőlt.
Eddig nem vettem komolyan. Le fog jönni - gondoltam. Túl sokáig gondolkodott. De most láttam a zuhanást. A másodpercet. Mert ennyi volt.
A tömegben sikoltottak. Aztán a robajt csend követte. Rémült csend.
Meghalt egy ember.
Rágyújtottam megint. A házból elindult, valami torz kíváncsisággal nézelődni egy-két ember. Ismertem őket. Döbbenten álltam, ott a folyosón.
Meghalt egy ember.
Másnap megírta az online sajtó.
Fotók cigarettavégekről. Egy sörös dobozról. Az utolsó, semmitmondó jelei a végállomásnak.
Végiggondolta biztosan. Leült a lépcsőre, megivott egy sört, és rágyújtott utoljára.
Istvánnak hívták. Volt felesége, gyereke és lakáshitele. Egy ideje antidepresszánsokat szedett.
Fotó egy tábláról a tetőkijáraton: MENEKÜLÉSI ÚTVONAL.
Öngyilkos lett egy huszonkilenc éves férfi. A nap híre.
Folyamatosan frissülve. Videóval. Klikk ide.

 

 

 

Zugcsárda a Z. utcában

 

 

 

Elmesélek egy történetet.
Kezdő újságíró koromban történt, nevezetesen a legelső cikk megírásakor, amikor, azt hiszem minden létező hibát elkövettem, amit újságíró elkövethet. Ez volt az a bizonyos állatorvosi ló esete, vagyis az enyém, egy akkoriban illegálisan működő zugcsárdával, ahol hajnaltájt bögrékbe mérték ki az ócska pálinkát és a kannás bort.
Még a 9 óra előtti szesztilalom idején történt.
Törvény írta elő, hogy a korai órákban a rendzavarás elkerülése végett, nem árusítható alkohol, így hiánycikké lett mindennemű és fajú szesz, egészen 9 óráig. Ekkor lakossági panasz és egy vaskos dosszié érkezett a szerkesztőségbe.
A panasz tartalmazta a törvény be nem tartásának tényét, az ehhez csatolt elmarasztaló önkormányzati dokumentumokat, valamint a fotókat, amelyek kaszkadőr típusú, és dorbézoló alkoholistákat ábrázoltak különféle pozíciókban és a kábulat különböző fázisaiban.
Egyértelmű volt a tényállás.
A Z.utcában nyilvánvalóan zugcsárda működik.
Ez a nem túl nagy volumenű ügyet rám bízták akkoriban. Mint kezdő, nem gondoltam, nem sejtettem, hogy minden egyes ügy mögött ott van az ember, a motiváció, így száraz és tényszerű cikket írtam az iratok alapján, az esetről, és a be nem tartott törvényről.
A helyszín felkeresését sem tartottam szükségesnek, hiszen jegyzőkönyv tanúsította, hogy az önkormányzat dolgozója szemlét tartott, és a csárda tényéről személyesen meggyőződött.
A cikk csupán rideg és tárgyszerű tényekből állt, nem volt túl hosszú és túl érdekes, mégis a megjelenése utáni másnapon ismert lettem a kisvárosban.
Na, nem, mintha ez irányú ismertségre vágytam volna. Nem egészen úgy történt, hogy a világ ujjongva ünnepel, és én szerényen mosolyogtam közben. Sőt!
Az emberek hidegnek és szívtelennek tartottak, ujjal mutogattak rám és megfordultak utánam az utcán. Egyenest odáig, hogy egy néni utánam szólt.
-Tudja maga, hogy ki is az az ember, akiről írt? Ismeri egyáltalán?
Nem ismertem. Azt gondoltam, valaki megszegett egy rendeletet és ez tény.
Nem hittem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb.
De valami erősen motoszkált bennem. Valamit nem tudok, ez nyilvánvaló volt. Oda kell mennem.
Hosszasan szólt a csengő. Először azt hittem, nem találom otthon a bögrecsárda üzemeltetőjét. Aztán furcsa, sosem hallott hangot hallottam közeledni. A motoszkálás és kulcscsörgés után kinyílott az ajtó.
A szégyentől megkövültem.
A férfi, akiről írtam, kerekesszékben ült. A szemembe nézett. Barna szeme, őszinte tekintete volt. Nem táplált semmiféle haragot irántam.
Akkoriban, bár nem lett volna szabad, azonosultam a történettel, a szereplőjévé váltam.
Mély bűntudat ébredt bennem, hogy mint ember, valószínűleg a cikkemmel ártottam egy másik embernek, aki a törvény szerint valóban illegálisan működtette azt a bögrecsárdát, de mozgássérültként valószínűleg nem volt más választása.
Két gyermeket nevelt. A szemembe nézve mesélte el a történetét, nem mentséget keresve, hanem megnyílva a másik ember előtt. Nem voltam képes rá, hogy személytelenül, a történet közvetítőjeként nézzek rá, megőrizve az objektív valóságot, érzéstelenül.
Azt hiszem túlontúl fiatal, és szubjektív voltam akkor.
Elmesélte, hogy ép volt egykor. Szépreményű, fiatal bányász. Megnősült és két gyermekük született. A kisebbik alig volt pár hónapos, amikor ráomlott a bánya. Sokáig volt eszméletlenül a romok alatt, eltört a gerince, de hálás volt, hogy élt.
Láthatja felnőni a fiait. - ezt mondta.
Nem sokáig bírta az asszony. Egy év múlva elment, maga mögött hagyva gyerekeit, férjét, egy új élet reményében, hátra sem nézve többé.
Akkor a férfi, olyat mondott, amit nem felejtek el.
-Ha majd a Jóisten megszán engem, csoda történik, és felkelek ebből a kerekesszékből, tisztességes munkából fogok megélni. De most nem hagyhatom cserben a fiaimat.
Abban a percben, majdnem elsírtam magam, annyira szerettem volna valahogyan jóvátenni az első cikkemet, levetni a vállamról a felelősség súlyát, vagy örökre elfelejteni ezt az egész ügyet.
Tudtam, nem szabad véleményt fogalmaznom, sem sugallnom, bár volt véleményem.
Tudtam, nem az én feladatom eldönteni, kinek van igaza. Csak be kell mutatnom az objektív tényeket, meghallgatva a másik felet is, és az olvasóra bízva az állásfoglalást. Mint embert, ez miként érintett, ez nem az újságírói munka része volt.
Próbáltam összeszedni magam. A szerkesztőségben elővettem újra a vaskos aktát, amelyet a feljelentő szomszéd gyűjtögetett és hirtelen, a fényképeket forgatva, azon kaptam magam, találgatom, vajon milyen perspektívából készülhettek ezek a képek?
Az jól kivehető volt, hogy valahonnan a magasból, de honnan? A ház ablakából?
Semmiképp.
Jól látszott a képen is, az itt-ott belógó ágakról, hogy a szomszéd képes volt a fa tetején ülni, fényképezőgépét kattintgatva, talán hosszú napokig, hogy lencsevégre kapja a kompromittáló anyagot.
Újra ott álltam hát a Z.utcában, immár a szomszédos ajtó előtt, és arra gondoltam, szemlátomást nincs itt semmiféle rendzavarás, csupán a pedáns tisztaság szúrt szemet, amelyet a zugcsárda üzemeltetője tartott fenn, kárpótlásul a lakók felé, illegális tevékenységéért.
Hosszasan szólt a csengő.
Mivel előzetesen időpontot egyeztettünk, a feljelentő érkezésére számítottam. Mintha kulcscsörgést is hallottam volna.
De az ajtó csak nem nyílt ki.
Szerettem volna meghallgatni a másik felet is. De valószínűleg fontos és halaszthatatlan teendői támadtak, így nem találtam otthon. Egy azonban biztos volt. Nagyon siethetett, mert még a kulcsot is a zárban felejtette... belülről....

 

 

Ébredés

 

Olyannak született, mint bárki más, embernek, újszülöttnek, gyereknek. Méhen belüli, mély álomból ébredve, pontosan olyan vakítónak látta meg a fényt, mint a többi csecsemő. Bántónak és zajosnak érzett mindent, az anyaméh csendes oltalma után. Kényelmetlennek tűnt ez az új világ, ő is hangos bömböléssel tudatta a világgal nemtetszését.

Az első években nem számítottak a körülmények, hiszen nem tudhatta, léteznek másfélék is. Közeli ismerőse lett az éhség, és a félelem. Talán már a méhen belüli életben megszokta, így nem volt számára idegen a hangos szó.

Sok testvére volt, először csak idősebbek, később, amikor már óvodába járt, lettek kisebbek is. Megtanulta a harcot, megtanulta megvédeni magát. Később a kiskorában elszenvedett sérelmekért, és hogy a nagyobbak előtt kivívja magának a "nagyfiú" jelzőt, ő is bántotta a kisebbeket. Ez valamiféle megfelelni vágyásban gyökeredzett. Talán nem volt más, mint erőfitogtatás, és valamiféle biztonságérzetre való törekvés. Hiszen jobb volt már tartani tőle, mert visszaüt, ártalmatlan, gyenge kiskorának vége. Legalábbis abban a gyerektársadalomban ez így volt, ahol a napjait töltötte.

Aztán jöttek az iskolás évek. Új gyerekek, mások, mint az utcabeliek. Egészen mások.

Ahogyan nyiladozott az elméje, először a szülein vette észre a különbözőséget. Apja viselkedésén, az anyja ösztönös, indulatos megnyilvánulásain.

Aztán egyszer megkérdezte az anyját, mit jelent a gyakran hallott, undorral kiköpött szó: cigány. Gyakran hallotta, olvasta a szájakról, tekintetekből, főként akkor, ha valami rosszat művelt.

-A magyarok - mondta az anyja nem meggyőző megvetéssel - Azok mondják ezt.

- Mi nem vagyunk magyarok?

- De igen - mondta az anyja. - Magyarok vagyunk - és kihúzta magát. A gyerek úgy érezte, nem egészen érti ezt.

Az évnyitóra persze, az anyja túlöltöztette, de ettől megint csak más volt. Mint a brazil szappanoperából lopott, dallamos, de furcsán hangzó nevétől is. Más.

Mert hát jó, jó, szeretett volna az anyja legalább egy szép, díszes nevet adni neki, ha már mást, sok mindent nem adhatott, az élet mellé útravalóul.

Próbálta jóra is nevelni, mint hogy lopni bűn, de ez még inkább megzavarta gyermeki gondolkodását. Hiszen a lopás a többi utcabeli gyerek körében olyan "menő", bátorságpróbáló dolog volt.

Csak az iskolában ettek. És estére mindig nagyon éhesek voltak. Ha a nagyobb fiúk"anyagbeszerzésre" mentek, a szomszédos kertekbe, főzött az anyjuk valami vacsoraféleséget, mindegy hogy mit, csak elég legyen. Sokszor a testvérei nevetve mesélték el, mennyire futottak, mert nem volt ritka, hogy kutya kergette meg őket.

Ha iskolába ment, valamiféle szégyenben élt, nem akart ő más lenni, csak olyan, mint a többi gyerek.

De más volt, mint ők. A "magyarok". Talán rosszabb. A tanulás sem lelkesítette. Az anyja betegnek jelentette minden kirándulásnál, mozi látogatásnál, de hamarosan nyilvánvalóvá vált a többiek számára, a hiányzások oka, nem más, csak fizetni ne kelljen. Nincs miből.

A "magyarok" közt nem voltak barátai. Ha valamiféle kapcsolatra törekedett velük az iskolában, nem volt más módja, hogy felhívja magára a figyelmet, csak ha homokkal dobálta őket. Büntetést kapott. Egy idő után már nem bánta, tudatosult benne, hogy ő a "rossz". Talán azt gondolta, az agressziótól tartva, félni fognak tőle, és megpróbálnak vele jóban lenni. Nem fűzte őket össze semmiféle közösségi élmény.

Amikor először lopni ment a többiekkel, már "hasznos" tagjának érezhette magát a csapatnak, mivel bevették őt is a "munkába". Közéjük tartozott. Nem is volt más választása.

Nem volt nagy a zsákmány. Földbe szakadt hagymák, krumpli tövestül, de aznapra elég volt. Már a második napon lebuktak. A kutya is megharapta, a kert gazdája is eltalálta a kapanyéllel, és persze szidalmakkal. Nem sajnálta sem a gazdát, és nem sajnálta saját magát sem. Nem kereste az igazságot. Elfogadta, mint valamiféle törvényt, hogy ők leszedik a más termését, mert éhesek. Felsejlett benne, ők is ültethetnének. Lehetne saját kertjük is.

- Persze, hogy lelopják!

Aztán újra iskola következett. Nem mondta el, pedig kérdezték, hogy kutya harapta a lábát. Nem mondta el, hogy lopni volt.

Más világban élt, és a többi gyerek érezte ezt. Senki nem volt közülük gazdag, mégsem ismerték a szegénységnek azokat a mélységeit, amikor már réges-rég elfeslett a morál, és semmi sem számít, csak a ma, és a tál étel. A most.

Azon az órán, csak egy szót kellett leírni.

- Kinek mit jelent a pénz?- kérdezte a tanárnő.

Sokfélét írtak a gyerekek. Új holmikat.

Jólétet, szabadságot, lehetőséget. A pénz annyi mindent jelenthet, de még sosem gondolkodott ezen.

Végül leírta ő is. Kacskaringós gyerekírással, gondosan, a szót, ami a pénzről eszébe jutott. Mit jelent a pénz?

Becsületet.

 

 

 

A magány kikötője

 

 

Imola nézte a tovasuhanó tájat.
Arra gondolt, éppen erre utaztak annak idején a nászutukra és mennyire más érzései voltak.
Eltelt 10 év. Akkor szerelmes volt, nagy reményekkel, boldogító vágyakkal.
Most más volt a táj is.
Akkor, érintetlenségében szép, rügyfakadó, virágzó tavasz, most kora ősz, amely színességében, az itt-ott feltünedező sárga-piros falevelektől akár még szebb is lehetett volna.
De nem.
Viktor bal kézzel vezette az autót. Ölébe ejtett jobb kezét Imola megsimogatta és próbálta felidézni az egykori érzést. Viktor viszonozta az érintést.
Keze ráborult az asszonyéra.
A nyitott ablakon át érződött a Balaton illata. Éppen, mint akkor.
De akkor még készülőben volt a nyár. Most talán befejeződött.
Békülni jöttek vissza.
A régi érzések, a nászút helyszínére, átgondolni mindazt, ami még összeköti őket.
Sziluettjében kirajzolódott a hotel, és Imola a nászutas lakosztályra gondolt.
Talán megkapják ugyanazt a szobát.
De nem járt vele ugyanaz az érzelem, ugyanaz a perc, amelynek fényét soha meg nem történt fantáziák ihlették, és mostanra agyonra koptatott a valóság.
A hétköznapok monotóniája, a meg nem értettség, a sértettség, az ingerült szavak.
Nem volt ez már új szerelemre alkalmas talaj, amelyen kinyílhatna egy új virág. A realitás nem a szerelemnek kedvezett.
De talán mégis.
Imola tudta már, mit nem akar, de a gondolatai rendezetlenek voltak.
Nem találta az új szerepeket, amelyeket az életkor adott neki.
Nem tudott középkorú, szeretetlen nővé válni és elfogadni az élet fiatalságon túli, hosszú sivárságát.
Nem tudott és nem akart szerelem nélkül élni.
Most meghallotta cipősarkának visszhangzó kopogását a szálloda lépcsőin.
Arra gondolt, amíg felfelé tartott hogy, akkoriban miért nem tűnt fel, ez a visszhangzó kopogás, amely most reménytelenül monoton volt? Kipp-kopp.
Nézte Viktor hátát, ahogyan előtte ment, kezében bőrönd és már akkor sejteni vélte, nem lesz ebből a "házasságmegmentő akcióból" semmi.
Talán rossz ötlet volt ugyanide jönni, összehasonlítgatni mindent a múlttal.
Talán egy másik helyen kellett volna újrakezdeni, ha még lehet, az életet.
Kicsomagoltak.
Még füllesztően meleg volt a nyárutó, csak éjszakákra kacsintott be néha az ősz, megcsípve néhány falevelet,üzenve, hamarosan itt leszek.
Elnézte a férjét.
Ha most látná először, talán újra megdobogtatná a szívét.
Izmos felsőtestét még nem tizedelte meg az idő, ezt a 10 évet akár le is tagadhatta volna.
De Imola lelke nem bírta letagadni, meg nem történtté tenni ezt az időt. Ismerte Viktort, és csak ez számított, nem a vonzó külső.
A mindennapok erotikája kezdett különválni a házasságától, egy megfogalmazhatatlan vágyakozássá lenni az asszony életében.
Nem csalta meg sohasem a férjét.
De szerelemre vágyott, érintésre, szenvedélyre, amely mint bűnös vágy ráfonódott, tudatosítva benne, nem szereti már Viktort.
Most, közel 40 évesen, mint holmi tinédzser lány, akarta a szerelmet, még ha csak egyetlen percre is, akár a tiszta vizű forrást a szomjazó, visszalopni az elmúló időt, és újra nővé változni.

A házi-tündér szerep sosem ment neki valami jól.
Sosem tudott benne igazán megfelelni a férjének. Talán nem is akart soha otthonkás asszonysággá válni, hiába ez az élet rendje, nő akart maradni, a maga vonzerejében.
Mindig szép volt, és talán még az lehet.
De nem Viktor számára.
Nem szerette férje tekintetét sem, amikor ránézett, önmagát látta visszatükröződni a szemében.
Látta a közönyt, látta, hogy mint nő, nem vált ki férjéből semmilyen reakciót.
Talán, ha érzelmeket látott volna, ha vágyakozást, ha kisfiús oltalomra vágyást, viszonozni tudta volna ezeket az érzéseket.
De csak a közömbösséget látta. A birtokolt és megunt játékszer, hogyan is tudna érezni bármit?
Utálta ezt az érzést.
A semmi átölelte, és szorította hosszú éveken át.
Egészen addig a soha véget nem érő éjszakáig, amikor rázuhant végre a vágy.
Boldog volt akkor, a feléledő érzésektől, a megtalált képességtől, hogy az egykori lány még, aki vad és kívánatos, elbűvölő és elbűvölésre képes.
Az az éjszaka!
Igen, éppen úgy indult, mint a többi ezeregy éjszakán át.
A nászutas lakosztály meghitt, beszűrődő fényei, a múlt árnyai nem hagyták nyugton a nőt.
Valahonnan, talán a szálloda étterméből behallatszott a halk, romantikus zene.
Viktor horkolt, amikor a folyosóra lépett.
Elindult.
Álomtalan éjszaka volt. Kipp-kopp. Hallotta a cipője kopogását.

A zuhanyzóhoz ért, amikor Viktor felébredt.
Hallotta ő is a latin zenét, és romantikus hangulatok bűvkörében Imola felé nyúlt.
De nem volt ott az asszony. Elindult ő is.
Imola hallotta a lépéseket. Csend volt és sötétség.
A zuhanyzóba lépett és lassan vetkőzni kezdett.
Először a köpenyt vette le, aztán a mai férjcsábításhoz vásárolt áttetsző és rövid hálóinget.
Megnyitotta a csapot.
A vízsugár először borzongatóan hideg volt. Levegő után kapott.
Akkor mozdult a kilincs. Valaki belépett az ajtón.
Imola lehunyta a szemét, hagyta, hogy a víz az arcába zuhogjon, elmosva könnyeit, egy ismeretlen és furcsa szemérmetlenség kerítette hatalmába.
Tudta magáról hogy szép.
Hagyta, érezte, hogy az a másik nézi őt.
Nem nyitotta ki a szemét.
Hallotta a víz zubogását, és lehunyt szemhéján keresztül is látta, az ismeretlen lekapcsolta a villanyt.
Talán félt is.
Félt a csendtől, félt a zajoktól, félt attól ami most történni fog.
Arra gondolt, az élete egy kis útjára bocsájtott papírhajó. Hagyta magát elsodorni.
Most már csak a kezével "látott" .
Érezte az izmos férfitestet, ahogyan tolakodóan hozzásimul, és a falhoz nyomja. A hideg csempéhez.
Éppolyan borzongató volt, mint a kezdeti vízsugár.
Hideg volt a fal, ahogyan a férfi teste forró és lüktető.
Most talán életében először sikerült kikapcsolnia a gondolatait.
Vad szenvedély sodorta magával, a titkon lopott pillanat, amelyben újra szép volt.
Hallotta a férfi lélegzetén, érezte mohó kezén önön kívánatosságát.
Vadul ölelkeztek, gondolatok és tervek nélkül, feledve a jövőt és a tegnapot.
Olyan volt az egész, mint egy furcsa tánc. Valakinek odaadta magát ott, a zuhany alatt.
Aztán újra csend lett. A sóhajokon túl. Zubogott a víz. Nem érzett szégyent.

Viktor előbb ért vissza a szobába.
Imolára gondolt.
Milyen szép nő! Hogy is nem vette eddig észre! A kaland vad emlékével a fejére húzta a takarót.
Imola a szobába osont.
Látta a férjét, de nem érzett bűntudatot.
Tudta, hogy valaki másra vágyik.
Egy férfira, nem számít, hogyan néz ki, csak szeresse őt, vad szenvedéllyel.
Úgy ahogyan az az ismeretlen szerette abban a percben. Ebben a szerepben akarta elképzelni magát.
Felsejlett benne a halk és fájdalmas gondolat. Hamarosan el fog válni.

 

A szeretetpróba

A mű megtörtént eseményeket dolgoz fel.

-Milyen szép!-gondolta Edit. Nézte ahogyan Zsófi szőke hajára sütött a nap és eszébe jutottak a napsugaras, játszóteres délutánok. A homokozóvödrös sétálgatások, amikor még várt rájuk a nagy kaland, a homokvárépítés. 
Akkor még fürtökben hordta göndör haját. Szó szerint, mindenki azt mondta rá, mint egy kis angyal.
Most is anyai büszkeséget érzett. 
Nézte nyúlánk alakját, ahogyan lófarokkal, kipirult arccal a sarokba hajította tornazsákját. 
Kézilabda edzésen volt: Nevetett.
Rutinos mozdulattal kivette a kontaktlencséjét és hunyorogva felvette az erős szemüveget. 
A gyenge látást az apjától örökölte, akit rajogva imádott. 
-Sose fog megbocsájtani nekem...-gondolta Edit és a válásra gondolt. Zsófi könnyes, vádló tekintetére, az üres napokra apa nélkül, a nélkülözésre,a csendre.
A zajos, szennyes-kiteregetős válóperre. Zsófi 15 éves volt akkor.
De most végre nevetett.
Edit nem tudta még, hogy a lánya szerelmes. Addig a napig nem, amíg kihunyt a fény, és felváltotta ezt a hirtelen talált boldogságot a búskomorság, amelynek nem akart végeszakadni.
Hónapok múltak el így.
Aztán egy napon Zsófi nem jött haza.
Edit hiába várta.
Órák múltak el a telefoncsörgésig.
Hideg hang volt a vonal túlsó végén. A gyermekpszihiátriáról hívták.
Elmondták, hogy Zsófi sokat ivott, és a mentő vitte be hozzájuk.
Így kezdődőtt.
Ott volt egy edzőtárs is, valami Niki.
Kevert típusú kamaszkori emocionális zavar, pánikzavar. Ez volt a diagnózis.
Mindkettőjüknek kedélyjavítókat és szorongáscsökkentőket írtak fel a viharos kamaszkor alternatívájaként, és mindketten szedni kezdték, a szülői törődéstől asszisztálva, hogy rendesen beveszik-e a gyógyszert.
Zsófi eleinte rosszul volt, tiltakozott a szervezete, de a barátságos doktornő
nyugtatólag elmondta, ez normális, idő kell, amíg rááll a szervezet.
Edit gondosan betartotta az időpontokat, előkészítve a gyógyszert, vizet hozzá, várta a hatást, hogy lánya ismét kiegyensúlyozott és boldog lesz.
Az első gyanús jel az a biciklibaleset volt. 
Zsófi furcsán érezte magát. Koordinációs zavara volt, nem találta az egyensúlyát és elesett. Össze-vissza verte magát, bár látványnak ijesztő volt, semmi komoly.
Edit, az anyák aggodalmával látta el a sebeket, és érezte, bár nem vett róla tudomást, hogy a lánya ösztönösen elhúzódik tőle.
Másnap már nyilvánvalóvá vált Zsófi ellenségeskedése. A szeme szikrákat szórt, az arcára kiült az utálat, ha anyjára nézett.
-Jó reggelt, hasadra süt a nap...-próbált Edit mosolyogni.
-Hagyjál békén! Ne szólj hozzám!-szólt Zsófi ingerülten.
Edit feldühödött.
Zajos robajjal csapta be az ajtót maga után. A számtalan áldozatra gondolt, amelyet meghozott lányáért.
-Hálátlan fruska! -dünnyögte magában, és sírni tudott volna. Érezte, valami romlik el, ő és a cicatermészetű, simulós, odabújós kislány között.
Elmorzsolt egy könnyet.
Hiszen kamasz. Senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.

Niki öngyilkossága volt az első döbbenet. Ő volt az az edzőtársa, akivel az ominózus első lerészegedés után egyszerre írták fel az antidepresszánsokat.
Edit még látta maga előtt, a 17 éves sportos csitrit,fűzőjénél átvetett korcsolyával a vállán, ahogy elkéri Zsófit egy kora esti korizásra. Mi történhetett?
Este felment a völgyhídra és a mélybe vetette magát.
Niki szüleire gondolt és sírt.
Zsófi állt az ajtóban. Kezében egy hosszúra hajtogatott betegtájékoztatóval.
A lábai remegtek. Edit kezébe nyomta a papírt.
"Egyik mellékhatásaként felerősödhet az öngyilkossági kényszer."
Mellékhatás? Edit nem hitt a szemének.
-Nem szedem tovább.-mondta Zsófi dacosan.-Én ezt nem.
Fokozatosan szabad csak abbahagyni. Ezt mondta az doktornő. Különben könnyen pszihózis lesz a vége. Edit nem is gondolkodott el a szó jelentésén
. Bólintott.
Ha nem, hát nem.
Ő is megijedt. Újra átolvasta a betegtájékoztatót. 18 év alatt nem ajánlják. Zsófim 17 volt és 43 kiló.
Jobb lesz ezt abbahagyni.
Másnapra világméretűvé vált Zsófi ellenségeskedése. Izzadt, remegett, hisztériázott, sokszor sírt és Editet hibáztatta mindenért. Az elveszített apáért, akit Edit elüldözött. Aztán felhánytorgatta Edit félresikerült kalandját egy sokkal fiatalabb férfival, és rá nem jellemző módon csúnyán beszélt.
Edit megsemmisülve hallgatta a saját lányától a sosem hallott jelzőket. Első indulatból talán felpofozta volna.
De most nem.
Zsófi nyilvánvalóan szenvedett. Alig állt a lábán, gyenge volt.
Sírt és kiabált.
Tehetetlenül hagyta magára. Délutánra az ágya üres volt.
Zsófi eltűnt.
Edit pánikba esett. Csak a völgyhídra tudott gondolni. Nikire. A temetésére.
Az anyja szemére. Autóba ült és az idegességtől félőrülten hajtott a völgyhíd felé.
-Ne Zsófi, ne...-suttogta mintegy önmagának, alig látott a könnyektől, de odaért.
Zsófi a korlátba kapaszkodott.
Nézte a mélységet. Ki tudja mire gondolt?
-Ne gyere közelebb, mert leugrom!!!-kiabálta hisztérikusan.
Edit dermedten állt
Hátrált, vissza az autóig, és remegve hívta a mentőket.
Tudta, hibát követ el, de sikoltott szívében a tehetetlen fájdalom.
Elszörnyedve látta, amint Zsófit két mentős levadássza. A rúgdalózó lányt jobbról-balról karolva a mentőbe tuszkolták.
Edit látta az arcán, hogy sír. Gázt adott. Elindult a mentő után.

Hideg, fehér, klórszagú kórház. Edit arra gondolt, milyen ernyedt, puha kézfogása van az orvosnak. Aztán ugyanaz a kézfogás, de ez már az ápolóé.
-Nem akarja magát látni. Jobb lenne, ha nem látogatná...
Edit idegesen vállat vont és kiviharzott az ajtón.

Zsófit egyedül találta az este.
Nem akarta bevenni a gyógyszereket, de lefogták, és addig tartották befogva az orrát, amíg levegő híján végre kinyitotta a száját. Erős férfikéz tartotta addig a száját, amíg le nem nyelte.
Sírt.
Homályos folt volt a világ, mert a szemüvegét elvették. Valaki az ágyra dobta. Felhajtotta a hálóingét.
Sírt, kiabált, kapálózott. Megúszta valahogy. Vagy mégsem?
Kapott egy injekciót, és tovább már semmire sem emlékezett.
Reggel elektrosokkolták.
-Itt írja alá, hogy beleegyezett.-dobta az orvos Edit elé a papírt.
-Utólag? És, ez agykárosodást okozhat...-nyögte az asszony.
-Zsófi súlyos beteg. Értse meg. Skizofrénia. Szuicid epizód. És különben is korszerű gépeink vannak.
Edit egy pillanatra megingott. Végül is ez egy orvos. Letette a hippokratészi esküt. Számít a szava.
Aztán meglátta a lányát.
Az ágyon ült, lassan, érhetetlenül beszélt. Folyt a nyála.Edit átölelte.
-Kiviszlek innen.
Zsófi durván ellökte magától. Gyilkosnak nevezte.
Az esti látogatásnál vitte ki, az ablakon keresztül. Alig tudott járni, az emeletre is úgy cipelte.
Aztán félt a rendőrségtől. De nem történt semmi.

Reggelre Zsófi dührohamot kapott. Minden röpült a szobájában, Edit fejének, aztán a lány nekiugrott az anyjának.
Tépte a haját és püfölte a reggelihez kapott kakaósbögrével.
Hangos reccsenéssel tört el a csont Edit védekező kezében. Valahogy kimenekült.
Ez a pszihózis.
Edit belátta, hogy ez így nem fog menni. Fokozatosan kell csökkenteni a gyógyszert. De hogyan?

Zsófi továbbra sem volt hajlandó semmit bevenni.Edit konzultált a háziorvosával, aki, bár nem helyeselte, felírt egy csepegtetős katyvaszt, ami szintén antidepresszáns, de jól adagolható. A reggeli narancsléba csepegtette.
Hosszú hónapokig nyugalom volt. Bár a mellékhatások, a beszédzavar, a gyengeség, a kóválygás mind jelen voltak, sőt új tünetként egy bőrgyulladás is jelentkezett, Zsófi mit sem sejtett.
Az idő Edit izgalmát is elaltatta, amikor még lopva adta be a szert, gipsszel a kezén, titokban, tartva lánya haragjától.
Aztán egy reggelen, számolva a cseppeket, felnézett.
Zsófi állt a konyhaajtóban.
-Szóval éppen te mérgezel? A saját anyám?-kiabálta és akkor elszabadult a pokol.
-Megmagyarázom...-suttogta Edit.
-Ne magyarázz te semmit! Te gyilkos!

Kábé ekkor kezdődött a vallási téboly. Zsófi elköltözött egy iskolatársához.
A fiú gyülekezetbe járt, és a szeretetreéhes lány szívébe befészkelt a szó. Jézus szeret.
Elajándékozta a ruháit, az óráját, telefonját, mindenét. Böjtölt a megtisztulásért.
Amikor rosszul lett, már 5 napja nem evett, nem ivott.

Ugyanaz a hideg hang a telefon túlsó végén. Belesajdult Edit szíve.
Rohant a pszihiátriára. Döbbenten látta a leszedált Zsófit. Csak nézett a lány maga elé, rég lecsöpögött karjában az infúzió. Két csomag százas papírzsepit használt naponta, úgy folyt a nyála. Nem akart, vagy nem tudott enni.
Kapott rá gyógyszer, amitől másnapra már falt, az antidepresszánsoktól különben is hízott.
Edit hazavitte, de másnapra megint megszökött. Már egyáltalán nem beszéltek.

Aztán Zsófi arra a fiúra nyitott: Egy lánnyal volt, nem félreérthető helyzetben.
Akit szentnek gondolt.
Aznap este hazament. Edit nyitott ajtót.
Sírva a karjaiba borult.
-Anya, anya szeretlek.
Edit sírt. Viszonozta az ölelést.
-Megoldjuk, kislányom.-suttogta.- Most már menni fog. Minden rendben lesz.
Álltak az ajtóban, egymást átölelve, és Edit arra gondolt, most nem számít semmi. Csak ez a perc.
- Hiszen a gyerekem. És örökké az lesz.

 

 

Szertefoszlott álmok

 

Ez a történet az álmokról szól. A meg nem valósult álmokról, mert az nem is volna álom, ami megvalósul. Valóságnak hívnák, ami sokszor nem is annyira szép, és nem festik fénylőre színes fantáziák.
A történet hőse egy fiú, akár a mesebeli legény, szegénységben született, és szegénységben él, ami tudvalevőleg nem szégyen, de számára nagyon is az volt.
Már az iskoláséveiben szembesült ezzel. Anyja zavarával, másoktól a furcsa tapintattal, amely legalább annyira égetett, mint a gúny. De sokszor elmenekült. Az álmai közé. Az álom gyakran megsimogatta kócos üstökét, és a fülébe súgta:-Van még sok idő, és egy napon majd nagy ember leszel fiam. Pénz és vagyon, az emberek megbecsülése fog övezni. Anyád büszke lesz rád. Nem lesz többé gondja sohasem. Dolgoznia sem kell.-ígérte az álom, és az egekbe repítette. 
A fiú sosem gondolt arra, hogy az álmok néha hazudhatnak. Olyanok, akár a csalfa hitves, szép szavakkal, öleléssel, de talmi szóval bódítanak. Sosem hitte, hogy az álmok nem jók, sőt, a legrosszabbak, ami emberrel valaha is történhet. Kiemelik az álmodozót a természetes környezetéből, égig emelik, hogy aztán, talajt, gyökeret veszítve, szabaddá és védtelenné váljon a nagy zuhanásra.
De fiatal volt még, telve szép reményekkel, és az égig emelte az álom, szabadon szállt, és volt még sok idő.

Úgy érezte szépen énekel. Mások is mondták már. Minden igazi sikerélménye az énekléshez fűződött. Ha behunyta a szemét, érezte, beleszővi az egész lelkét a dalba, az egész eddigi életét, minden érzését és fájdalmát, mindent, ami valaha fontos volt neki az életben. Ha énekelt, olyan érzése volt, mintha kinyílna a lelke és aranyport szórna szét az emberek között, amit a szárnyára kap a szél, és szerteszét hinti a varázslatot. Adni akart az embereknek az érzéseiből. És kapni akart. Figyelmet, és szeretetet.
Az övé volt ez a ritka adomány, amelyet az anyja sokszor megcsodált, és elgyötört arcára mosolyt lopott az iskolai ünnepségen. Látta megfáradt tekintetében azt a fényt, amelyet mindig is látni akart. Érezte, és mennyire jól, hogy csak ő lehet anyja számára az egyedüli boldogság.
Énekelt. Először csak a tükörnek, egyre jobban mosolygó tükörképének, aki nevetve visszakacsintott rá. Aztán a barátjának. És egy másik barátjának. Vitték az álmok messzire, egyre feljebb és feljebb.

Amikor egy zenei vetélkedőre a jelentkezési lapot kitöltötte, rossz érzése támadt. Megérezte, hogy az álom elvesztésével valami jóvátehetetlenül és végérvényesen megváltozik az életében. Nem ismerte még azt az iszonyatos, fekete űrt, ami majd a helyébe lép, de megkísértette a gondolat, hogy nem való ez neki sehogyansem. 
A sikerre, bár a lehetősége már karnyújtásnyira volt tőle, már nem is gondolt. Az álom elvesztésétől félt, amely, mint egy biztonságos kuckó, megvédelmezte az élet viharaiban attól, hogy belegondoljon, mit is tartogat számára a jövő. És ez egyenlő volt a kudarccal. 
Vitték magukkal az események. Már benne volt a forgatagban és egyre jobban úgy érezte, hogy nem bírja végigcsinálni. A megfelelni akarás borzolta az idegeit, gyengének érezte magát, kihunyt benne az a különös fény, amelytől izzott a dal, ha énekelt.
A fellépés napjára még a hangja is elment. 
Vakították a lámpák, amikor a színpadra lépett. Látta a zsüri arcát, és az arcok mimikáját.
Énekelni kezdett. Legalább két hanggal magasabban kezdte el a dalt, tudta, nem fog sikerülni majd a végét kiénekelni, de fellépését közvetítette a televízió, és nem akart megfutamodni. Nem akart megszégyenülni. Abba kellett volna akkor hagynia már a legelején. Menteni ami még menthető.
A zsüri arcán nem biztatta a megkövültség. A fintorok. Egyikük az arcába nevetett. Ezen felbuzdulva a közönség röhögni kezdett. Ekkor már kínszenvedés volt a produkció, nem mindennapi megaláztatás. A fiúnak egyfolytában az járt a fejében, hogy feszülten figyeli most a tv-t az anyja, bizonyára sír is, és nézi most minden ismerőse, a sarki boltos éppúgy, mint a falu minden lakója, ahol él. Aki meg nem, holnapra az is hallja hírét.
Megváltás volt neki, amikor leintették. Vége volt a nyilvános megszégyenülésnek. A zsüri még mindig, könnyeit törölgetve röhögött. Kendőzetlenül nyilvánította az egyikük borzalmasnak az előadását. És még ez a szó volt a legszebb. Megkérdezték, énekelt-e már a barátainak. Valószínűleg a süket és nagyothallók intézetében lépett fel. Végighallgatott még néhány durva poént, amit a közönség hangos tapssal honorált.

Másnap reggel már az álmai nélkül ébredt. Szürke és komor hétköznapokra. Remények nélkül volt vele a rideg valóság. Tudta jól, nem fogja már vinni semmire az életben. Álmai helyén sötét űr támadt. A tegnapi napra gondolt. Az élő közvetítésre. A színpadra, ahol ott hagyta az álmait. 
Hányan láthatták a faluból? 
Lassan az űr helyét, ami az álmok nyomán támadt, egy új, eddig ismeretlen érzés töltötte be. A mindent felőrlő, és elviselhetetlen szégyen.

 

CIKKEK

 

 

 

Március 17. Szent Patrik napja

 

 

Tavaszünnep

 

Szent Patrik Írország térítője és nemzeti védőszentje, aki elhozta Írország számára a kereszténységet.
Írország már a középkor óta, mint a "szentek szigete" híresült el, mégis Patrik az egyedüli szent, aki egyházi kalendáriumokban Írországot képviseli, bár ő maga nem Ír föld szülötte. Ünnepe hozzávetőlegesen nagyböjt idejére esik.
Írország határain túl legendája alig ismert. Születése a 4.sz.végére tehető. 
Halála ismert napja, március 17. A római egyház halála után 1200 évvel, 1631-ben adott helyt, mint ünnepnek az egyetemes egyházi naptárban. Nevének ünnepén,március 17.-én, Nagypéntek előtt, az ír férfiak, a kalapjukra tűzött rekettyeággal köszöntik egymást.
A rekettye sárga virágú, örökzöld cserje, kopár legelők őshonos növénye. Bontakozó virágai, új hajtásai, a tavaszponton álló Napot, friss tüskéi a tavaszi Nap sugarait jelképezik. Virágai az elsők amelyeket a méhek felkeresnek.(a méh a mindig megújuló tavasz szimbóluma)
Az írek nemzeti jószága, a birka (húsvéti bárány) is szívesen fogyasztja sarjadzó ágait, amit az írek Patrik nap tájékán visszanyesnek, hogy ezzel is siettessék a friss hajtások növekedését, és szimbolikusan a Nap sugarainak erősödését.
Hitviláguk szerint a Nap erejének mágikus fokozódása várható a rőzsékből megrakott, lángoló máglyától. A walesi néphagyomány szerint a boszorkányok távol tartására is alkalmas a rekettyeág, amellyel kezében a térítő, pogányságot ostorozó, Szent Patrikot is gyakran ábrázolták.
Másik ismert Szent-Patrik jelkép a háromlevelű lóhere, amellyel Patrik a Szentháromságot magyarázta az íreknek.

Szent Patrik története

Még kisgyermekkorában, Nagy-Britanniából, a szülői ház jólétéből, sok másik gyermekkel együtt, egy csapat kalóz rabolta el.
Rabszolgának adták el Írországban. A fogolynak birkákat kellett őriznie, a kopár és terméketlen legelőkön.
Volt, hogy téli fagyban őrizte a nyájat, és éjszakára sem akadt a feje felé fedél. 
Napkelte előtt kelt és imádkozott. Egy napon álmában meglátta Istent, akinek segítségével megszökött rabtartói elől, és visszatért otthonába.
Később Franciaországban, ahol papi tanulmányait megkezdte, St Germain Auxerre kolostorához csatlakozott, és ott élt közel 12 évig.
Amikor ő lett a püspök, ismét megjelent az álmában az Úr, és amikor felébredt, tudatosult benne a különös elhívás.
A kelta írek, akik akkoriban még többségben pogányok voltak, visszavárják őt, hogy beszéljen nekik Istenről.
A pápa áldásával tért vissza Írországba, kimagaslóan sok írt térített és keresztelt meg. Iskolákat, templomokat,kolostorokat, és egyházmegyéket hozott létre.
Írországi missziója egyedülállóan sikeres volt, a sziget legeldugottabb szegletébe is eljutott prédikálni, és téríteni. 20 évig tartó, Írország-szerte végzett misszionárius munkája eredményeképpen, a megtértek közt is fontos szerepet kap, a királyi család.

A király megtérése

Patrik-nap és Nagypéntek között játszódik az ismert Arany elbeszélés, amely a király legendás megtérését meséli el.
Egykoron Szent Patrik az uralkodói család színe elé járult, és oly' hevesen prédikált Krisztus szenvedéseiről, hogy botja szöges végével véletlenül átütötte a király lábát. A király abban a hiszemben volt, hogy így kerül megpróbálásra hite, így szótlanul tűrte a fájdalmat.
Amikor a Szent észrevette a király sérülését, amelyet akaratlanul okozott, imájával begyógyította a vérző sebet, és tanúbizonyságot tett csodatévő erejéről.

A tisztítótűz

A leghíresebb legenda, amikor Szent Patrik a hitetleneknek és kétkedőknek megmutatja a tisztítótüzet.
Történt egyszer, hogy akadozott a hittérítés. Patrik jelet kért Istentől, amivel az embereket megtérésre tudja indítani.
Isten egy helyet mutatott neki. 
A Szent megjelölte az Isten által jelzett helyet, ahol a föld gyomra kettényílt és feltárult egy föld alatti üreg. 
Egy Hangot hallott:-Ez a tisztítótűz bejárata, aki leereszkedik oda,megszentelődik, és megszabadul bűneitől. Semmi más vezeklést nem kell elszenvednie.
A „Szent Patrik purgatóriuma" nevű barlang híre a középkor folyamán hazánkba is eljutott.
A szóban forgó szakadék keletkezése a hiedelem alapján, dátum szerint is kapcsolódik a Patrik-naphoz.
Ez a nap, március 17.-e, a böjt, a bűnbánat, és a megtisztulás időszaka, farsang után, böjt idején, a közelgő húsvéti ünnepkör idejére esik. 
Krisztus pokolra szállása is nagyjából erre az időszakra tehető, amikor a természetben bontakozik a tavasz, a megújulás.
A barlang, az eltemettetés és az újjászületés Krisztusi szimbóluma.
Jézus földi porhüvelye szintén sziklasírban található, feltámadásának helyszíne is itt van.
Naptári értelemben a föld alatti üreg, "napkapu", fordulópont-jelkép.
Szent Patrik legendája akkor kapott a legerősebb szárnyakra, amikor a tavaszpont március 17.-ére tolódott, és a keresztény kultúrkör a húsvéti feltámadást, az írek a szent napjával együtt ünnepelhette.

A háromlevelű lóhere, és a zöld kalapos manó

 

A hármas szám Írországban mágikus jelentőséggel bír. de fontos szerepet kap a kelta szimbólumokban is.
Jelzi a teljességet, mint a jelen, múlt, és a jövő, vagy az ég és föld, alvilág hármasságát.
Visszatérő motívum az ír népmesékben is.
Hit, remény, és szeretet. Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek.
A hármas a mitikus ír szerencseszám, minden jó, ami a hármas számhoz köthető.
A másik Patrik-napi szimbólum, a zöld sapkás, furcsa kobold. Voltaképpen ő Leprechaun, a fa odvában élő, erdei manó. 
Külsejében öreg és kicsi, unalmában cipészkedik.Háromszögletű kalapot és bőrkötényt visel. 
Kincsvadászok gyakran hallották már cipészkalapácsának kopácsolását.
Mogorva és barátságtalan. Nagy fazék aranyat rejteget, féltőn a kincsvadászoktól.
Csak azok láthatják meg őt, akik igazán hisznek benne.
Szent Patrik ünnepén tartják a legnagyobb ír fesztiválokat. amelynek egyházi tartalma napjainkban már mindinkább háttérbe szorult.
Zajos mulatságokkal emlékeznek meg védőszentjükről, Szent Patrikról, de ünneplik ezt a napot Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon is. 
Ilyenkor az ünneplők zöld ruhát, és Leprechaun kalapot viselnek. 
Az evésnek-ivásnak, ínycsiklandó finomságoknak hódolnak, és persze a habos, jóféle ír söröknek is helyt ad a Patrik-napi fesztivál, amelyet minden tavasszal megünnepelnek, védőszentjük halálának évfordulóján, március 17.-én.

 

 

Titokzatos sámánvilág

 

A sámánizmus reneszánsza

Semmi kétség ma is köztünk élnek az "elhívottak".
A mai kor utópisztikus és egyre inkább elterjedőben lévő spirituális gondolkodásmódja, a kialakuló mozgalmak (New Age:új kor) egy merőben új, mégis már a bronzkorban jól ismert egyéni "vallást" vetít előre, amely magába foglalja egy régi-új hitvilág jegyeit. 
Az érdeklődés egyre jelentősebb napjainkban az ezotéria iránt. Egyfajta visszafordulás észlelhető, az ősi lelkiállapot felé, amelyben szellemek és természetfeletti erők veszik kezükbe a sors feletti gondoskodást, nyilvánvaló hatalmuknál fogva jövendölnek, figyelmeztetnek, vagy akár gyógyítanak.
A technikai forradalom megállíthatatlan folyamatai, a tudományok ésszel fel nem mérhető fejlődése során a háttérbe szorult az emberi létből fakadó elemi igény a csodára, és ennek a mindennapi megtapasztalására. Ezt az örök igényt hivatott szem előtt tartani az ezoterika.
Hirdetői titokzatos gyógyítók, csodadoktorok, mágusok, jósnők,és a szellemi világgal kapcsolatba lépő médiumok.
A New Age spirituális beállítottságú, de folyamatosan fejlődő hitvilág, amely beemeli filozófiájába a keleti világvallásokból merített téziseket úgy, mint a Buddhizmust, az asztrológiát, összefoglalva az ezoterikus tudományokat.
Hitelvei, és konkrétan meghatározott szabályai nincsenek, így szabadon alkalmazza a misztikus hagyományokat, amelyekben szerepet kap a pogányság, az okkultizmus, és a sámánizmus. Mindezekre a mai kor gondolkodásmódja, az alkalmazott tudományok (gyógyszeripar, orvostudomány stb.) iránt kialakult szkepticizmus, empirikus kételkedés kiváló táptalajt teremt. A túlvilági erőkben való hit egész egyszerűen abban a mai napig is elemi erejű tehetetlenségben gyökeredzik, amelyet az ember a természet objektív erőivel szemben érez.
Az ezoterikus beállítottság, a természetfeletti erőkkel való kapcsolatkeresés a borzkori ember hitvilágához hasonlóan a csodavárásban fejti ki erejét, egyben hatásosságát is, hiszen nem megkérdőjelezhető még napjainkban sem, a hit, és a bizakodó lélek gyógyító ereje.

Az elhívás

De maradjunk szűkebb témánknál a sámánizmusnál, amely már bontakozóban volt az emberiség hajnalán, és nyomai számos kultúrában, így hazánkban is fellelhetőek.(táltosok)
A sámánizmus a lélekhitnek egy különleges változata, ahol halandó emberek kapnak a szellemvilágtól "elhívást", hogy ez által emberfeletti képességekre tegyenek szert, amellyel közvetítik a szellemvilág akaratát, jóslatait, és gyógyító erejét. Ők az "elhívottak", a sámánok.
Különleges, már a fogantatásuknál kódolt ismertetőjegyük a szokásosnál eggyel több (felesleges) csont, többnyire a hatodik ujj. Az eljövendő sámánt a szellemek jelölik ki a közvetítői feladatra. 
Még abban az esetben is, ha az egyénnek ez határozottan az akarata ellen van. A kiválasztó szellem azonban akár hosszú hónapokon át kínozza, gyötri, a jelöltet, amíg megadást nem tanúsít, és el nem fogadja kényszerű küldetését. Ezt hívják ú.n. sámánbetegségnek, amely az ellenállás megtörését szolgálja és rendszerint a hivatás elfogadásakor hosszú, esetleg hetekig is eltartó mély alvással ér véget.
Ekkor a hiedelem szerint a szellemek átszámolják a jelölt csontjait, rendelkezik-e a sámánsághoz elengedhetetlen "felesleges többlettel, amely az átlag halandó szintje fölé helyezi személyét. Különös lelki alkatú ember. Jellemző rá a hajlam az önkívületre, extázisra,kényszerképzetekre (hisztériára, neuraszténiára) Ideggyenge, antiszociális és hiperérzékeny. Idegrohamok kínozzák. Arcát gyakran elrejti. Zavarja a fény. Ezek a személyiségjegyek különböztetik meg a többiektől a nemzettségben.

Látomáskeresés

A mexicói indiánok a sámánhitet napjainkban is őrző népcsoport.
Mivel ez a természeti környezet szokatlanul gazdag hallucinogén növényekben, a mexicói-fennsík szent földjeire a pszichedelikus sámánizmus elterjedése a jellemző.
Ezen a tájon előszeretettel alkalmazzák a Genista canariensis cytosint tartalmazó élénksárga virágait, amelynek rituális füstje hozzásegíti a gyakorló sámánt a látomáskereséshez.
A pszichedelikus sámánizmus hagyományainak őrzői a mai napig a Chihuahua tarahumara indiánok, akik a mérgező Datura inoxiát (csattanó maszlag) keverik és fogyasztják rituáléik során a kukoricából erjesztett tesguinóval.
(Ismert még a szertartások alkalmával felhasznált erősen hallucinogén növény, a "varázsgomba" és a mérgező álom-növény, a fekete üröm.)

Az első sámán legendája

A néphiedelem úgy tartja, a kezdet-kezdetén csak szellemek népesítették be a földet. Jó nyugati, és rosszat akaró keleti szellemek.
A nyugati szellemek gyermeke az ember, aki az idők kezdetén még nem ismerte a betegségeket, természeti csapásokat. 
A nyugati szellemek adományként az emberek védelmezésére, egy sast küldtek a földre, hogy elűzze a gonosz keleti szellemeket.
De tanácsokat a sas nem tudott adni, hiszen nem tudott az emberekkel beszélni.
Ekkor a sas és egy földi nő együttlétéből megszületett az első sámán, egyenes leszármazójaként a hatalmas és félelmetes ragadozómadárnak, aki emberként már rendelkezett a kommunikáció képességével.
Ebben a legendában őselvként fogalmazódik meg, hogy a gonosz szellem kiűzésére szolgáló egyedüli lehetőség a sámánszertartás, kulcsszereplője pedig. a sámán személye.
Fő feladata: a rossz szellemek elűzése, természeti csapások elhárítása (esőcsinálás), és az összes közül a legfontosabb: a gyógyítás.

A beavatás

A sámánná válás "beavatási szertartással" veszi kezdetét. A földi lényeknek a fenti szellemvilággal való kapcsolatát az "égig érő fa", néphagyományokban ismert motívuma szimbolizálja, illetve az ezt jelképező kötélhágcsó, amelyre a sámánjelölt felmászik, így mutatkozván be a természetfeletti világnak. Ekkor sámánná válik, a beavatási szertartás megtörtént.

A szertartás

A sámánszertartás kezdetén (naplemente után) a természetfelettivel való kapcsolatba lépés első fázisa a révülés, amelyet erős dobszó kísér, rituális tánc és éneklés követi, majd extázisba csap át. (Füstölő gyanánt használatos volt a vadrozmaring, délebbre a borókafenyő.) Egyes feljegyzések megemlítik a szertartás kezdetén az áldozati állatok kieresztett vérének elfogyasztását, másutt, a sámán a szertartás kezdetén (hatásvadász elemként) disznóvért iszik.
Kezdetét veszi a szeánsz. A szertartáson megjelentek pszichológia hatások kereszttüzében valószínűleg átélnek valamiféle tömeghipnózist. 
A jelenlévők egyre inkább átengedik magukat a szellemek megidézésének. A sámándob lüktetését már-már az ereikben érzik. Lobog a tűz.
A sámán rendkívüli személyisége, neurotikus alkata, kirívó érzékenysége, a hanghatások, a tánc, a különös dallamok, szövegek, a kántáló, ismétlődő felkiáltások és nem utolsósorban a füstök, hallucinogén növényi főzetek, egészen az extázisig sodorják a megjelenteket. Így aktív részeseivé válnak a rítusnak.
A sámán részéről az extázis víziókkal és hallucinációkkal jár. Kapcsolatba lépése a természetfeletti erőkkel kétféle módon történik. Vagy a szellem, belé költözik, vagy ő tesz spirituális utazást a szellemek titokzatos birodalmába.
Egyre erősbödő dobolás közben hívja az ég, a levegő rétegeiből a szellemeket. Órákig is eltarthat megérkezésük.
A sámán a szellem befogadása után, már csak, mint a túlvilági lények szócsöve van jelen, saját személyisége megszűnik, otthont adva a nyilvánvalóan a nála erősebbnek.
Akkor már nem sámán, hanem a szellem maga, aki a testébe költözött.
Most lássunk egy eredeti élménybeszámolót, egy valódi sámán Keonka szertartásáról.
"Néhány ruhadarabját levetette, majd feldíszítette magát és a kezébe fogta a dobot. Ünnepélyesen hívta a szellemeket. Kérését rekedt suttogással kezdte,amely mind hangosabbá vált. Szipogott, és a fogait csikorgatta, néha-néha a dobverővel megérintette a parazsas tálat. Lába egyre erősebben reszketett, keze mind fürgébben futott végig a dobon. A remegés egész testének rángatózásává erősödött, övének fémdíszítései meg-megzörrentek, ez a zörgés egyre hangosabb lett, végül fülsiketítő csörömpöléssé változott. A szellem beköltözésének pillanatában Keonkán nagy izgalom vett erőt. Görcsösen rángatózott, teste meglepően rugalmas lett. Kígyó módjára vonaglott, arcáról patakokban ömlött a verejték, görcsös mozdulatai később vad rángatózásba csaptak át, és végül vad tánccá változtak.Aztán megállt egy helyben, és igen élethűen utánozni kezdte a farkas üvöltését. Úgy tűnt erős láz gyötri. Hánykolódott, és közben ezt kiáltozta:
- A-scs-to-to-to-to!
Keonka megparancsolt valamit a szellemnek, követelt tőle valamit, és semmiféle ellenvetést nem volt hajlandó meghallgatni.Aztán a szellemidézés hirtelen véget ért. Keonka egy pillanat alatt alatt szabadult meg a szellemétől."

Merre vannak?

A 21.századi embere már nem igényli a sámánok jelenlétét. Gondolhatnánk, hogy a felvilágosultság felszámolta ezt a hitvilágot, amelyben a sámánizmus dominál. De ez, ebben a formában nem igaz, hiszen naponta köszönnek ránk mágusok, győzködve minket személyük, varázslatuk sorsfordító jelentőségéről.
Jelenlétük garancia rá, hogy ez a hitvilág igenis jelen van a mindennapjainkban. A csodaváró lelkiállapot a mai napig él.
És a sámánok is élnek. Talán művészek, vagy alkotók. Talán csak furcsa, és különcnek tartott emberek, akik naponta megküzdenek a démonjaikkal. Pszichikai labilitásukból adódóan egy egészen különleges világ veszi őket körül. Az átlagostól eltérőek. Mások. Ők a sas fiai.

 

 

Felhasznált irodalom: A világ legnagyobb sámánjai (2010 Alapítvány)

 

Don Bosco

 

1854. A kolera éve

Két hete tombolt a szörnyű járvány Turinban. Beszivárgott Itália legkisebb közösségeibe, Piemontba is, ahogyan ezt Don Bosco már a tavasz közeledtével megjövendölte. 
A betegek lelki gondozására, ápolására nem volt elegendő, önmegtagadással bíró ember, de nem volt annyi kórház sem, amely be tudta volna fogadni azt a naponta jelentkező ötven-hatvan beteget. A hatóság rögtönzött néhány, alkalmilag tákolt járványkórházat, ahol azokat a betegeket helyezték el, akiket magukra hagytak halálos szerencsétlenségükben. Egy ilyen kórházat éppen a Szent Péter-menhely tőszomszédságában építettek, remélve, hogy a haldoklók lelki gondozását felvállalják majd az oratóriumi"" ifjak, Don Bosco tanítványai.
De kellő lepedő, ágynemű, gyógyszer és tiszta víz híján az ápolás nehézkesnek, szinte lehetetlennek bizonyult. Kevés ember bírt annyi irgalommal a szerencsétlen kolerásokkal szemben, hogy felvállalva a fertőzésveszélyt, ápolásukra jelentkezzen. 
Isten szolgálói a szent Kamill szerzetesek, a kapucinusok, a domonkosok és Szűz Mária oblátusai, hitükkel felvértezve, legszebb jeléül jámborságuknak, készen álltak a feladat elvégzésére. 
Mégsem voltak elegendően. A probléma nőttön-nőtt, újabb és újabb betegek érkeztek. 
Ekkor Don Bosco beszédet intézett fiaihoz, a hit megtartó erejéről, és a keresztényi irgalomról. 
-Ne féljetek! Isten haragja nem sújt le rátok, ha betartjátok a szavaimat! Ha Istennek a kegyelmében éltek, kerülitek még gondolatban is a bűnt, és mindennap elmondjátok Szent Alajos imáját. Ab omni libera nos, Domine. (Minden gonosztól ments meg Uram, minket!) Meglátjátok, Isten ostora nem sújt le rátok. 
Szűz Mária medaliont akasztott a nyakukba, mindet megáldotta, és elrebegett egy halk imát a fiaiért. 
-Uram irgalmazz, ha áldozatot kívánsz, vedd el az én életemet, készen állok a halálra, ahogyan Neked tetszik. Uram verd meg a a pásztort, de mentsd meg inkább a zsenge nyájat! Védelmezd fiaimat hőn szeretett Anyánk! 
A szíve szánalommal volt tele a magukra hagyott betegek iránt. 
Aznap tizennégy ifjú jelentkezett a betegek ápolására. Don Bosco büszkeséget érzett, boldogságot, mert ezek az ifjak az ő szavaiban éppoly vakon hittek, mint Isten parancsolatában. És ő tolmácsolva a Teremtő szavát, megígérte nekik, hogy épen, és egészségben teljesítik a szolgálatot. 
Pár nap múltán még harmincan jelentkeztek a szent szolgálatra. Sírt örömében, látva tanítványai hitét és lelki nagyságát. 
Éjjel-nappal talpon voltak, olykor csak a kolerás betegek ágya mellett tudtak enni pár falatot. És a Szent Szűz meghallgatta könyörgéseiket. Nem fertőződött meg senki az oratóriumi ifjak közül. 
Don Bosco sok-sok árvát is befogadott , akiknek anyját-apját elpusztította a szörnyű járvány. 
Édesanyja Margit, aki hitben és erkölcsi nagyságban nevelte fel, a különleges karizmájú embert, Bosco Jánost, akit később az egyház Boldoggá avatott, szintén irgalommal ápolta a megbetegedetteket. Más körülmények között féltette volna fia életét, most mégis szembe ment a veszedelemmel. 
De a harc a járvánnyal lassacskán felemésztette mindenüket. Az alamizsnaosztás odáig juttatta őket, hogy már már csak annyi ruhájuk maradt, amennyivel elfedték testüket. 
Ekkor Don Bosco engedélyével leszedte az oltárról a terítőt, odaajándékozta a szent miseruhákat, mivel Jézus testét fedték be azok, egy-egy beteg személyében. 
Aztán az egyik kísérteties éjjelen belopódzott a kolera Don Bosco puritán hajlékába is. 
A gyilkos kór baljós előjeleit észlelte magán. Istenre bízta az életét, és fohászt küldött az égiekhez. Izzadtságban úszva, borzongva sodorta magával a megfáradt álom, amely reggelre elhozta neki a gyógyulást. 
Csendesülőben volt a járvány. Ártatlan áldozatokkal járt, de sokkal enyhébb lefolyású volt Turinban, Piemontban, mint Itália más városaiban. 
Fiai megtalálták a vész idején, az evangéliumi merészséget, a töretlen hitet, és bizakodást a jó győzelmében, és az ebből fakadó lelki örömet. 
Később e fiúkból, a római katolikus egyház keretein belül, Don Bosco megalapította a Szalézi Rendet( Societas Don Bosco, SDB) és létrehozott egy merőben új nevelési módszert, amely a hitből, és a keresztényi értékrendből fakadó szeretetre épít, és a jó melletti elköteleződést tekinti alapelvének.

„Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni." (Don Bosco)

""(oratórium:imaház a protestáns szóhasználatban)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: novellák2
Szentkereszti Andrea honlapja - © 2008 - 2024 - szentkeresztiandrea.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat