Az átjáró

 

 

Kezdetben volt a szájhagyomány.

Később megsokasodott a tudás. A nyomtatott könyv elterjedését az írni-olvasni tudás képessége tette lehetővé.

A tudás bárki számára hozzáférhetővé vált, legyen az művészet, hír vagy tudományos eredmény.

Ebben a történelem kulcsfontosságú szerephez jutatta a 15. században kialakult könyvnyomtatást.

A Gutenberg-galaxis összeomlásának víziója először a film, később az internet általánossá válásakor vetődött fel.

Bár a tudás napjainkban is folyamatosan sokszorozódik, az olvasás különleges hangulatához az információ megszerzése, tartalmak ismerete mégsem fogható.

Virtuálisan nem pótolható az olvasásra jellemző szubjektív tényező: a fantázia.  

Általános tény, hogy drasztikusan csökkent az igény a Gutenberg-galaxis bebarangolására.

Új kor vette kezdetét, amelyben exkluzív tárgy a könyv és olvasni trendi.

A könyv nem csupán ismeret. Könyvet olvasni más.

Kaland. Szórakozás. Kikapcsolódás. Időutazás

Átjáró a világok közt.

 

1975.

 

Korán beköszöntött a júniusi nyár. Virágoztak a gesztenyefák. A park csendjébe madárcsicsergés szűrődött.

Volt valami megfogalmazatlanul jó az olvasás magányában.

Márk néha kicsit irigykedve hallgatta szüleit, a „Nagy Generációt”.

Imádta a retro hangulatot.

Mélyet lélegzett a frissen nyírt fű jó illatából és felnyitotta a könyvet.

Először a könyv impresszumába nézett.

Az enyhén sárgult lapokon a múlt idő. A retro.

Kinyitotta a könyvet.

 

 

-Légy üdvözölve a múlt században!- vélte hallani és már nem Márk volt, Attilának hívták, aki jóképű, akár egy filmszínész, 17 éves és nem áll tőle távol a kamaszokra jellemző fanyar humor.

Panelrengetegben, lakótelepen egy kétszobás lakásban él, ahol minden ház egyformán szürke.

Amíg a liftre vár, hallja a szemétledobó zaját. Aztán a lakásba ér.

Jobbra konyha, narancssárga konyhabútor, tányérok a falon.

Még nincs itthon az anyja, túlórázik a gyárban.

A fogason lóg az atombiztos nylon otthonka, ami kaja és hypószagú, de sohasem megy tönkre.

A ház előtt bánatos pöffenéssel megáll egy Wartburg. Elemér, a mintavőlegény hazaszállítmányozta nővérét, Évát.

Attila tapasztalatból tudja, ezt hosszas búcsúzkodás követi majd, Éva ajtócsapódás után öt perccel érkezik.

A faterja előbb. Korán megy és korán jön.

Buszsofőr, általában már bóbiskol a nagyszobában, mire Attila megjön a gimiből.

A dohányzóasztalon hamutartó és fél csomag Munkás, tv-újság és olvasószemüveg.

Olyan esztékás bánatos-barna, jó idétlenül néz ki, de végül is a célnak megfelel.

-Holnap este lesz a Mézga család. - int szemével a család egyetlen fekete-fehér televíziója felé, ami falábakon áll és kézzel lehet rajta csatornát váltani.

Hétfő van, adásszüneti nap, de Attila, ha adják, a Mézga családot mindig megnézi.

Talán a saját családjára ismer bennük.

Mást nem néz. Na jó, még a Deltát.

-Holnap, a suliban teadélután lesz. - említi meg.

Az apja automatikusan a pénztárcájáért nyúl.

-Ennyi elég?

Az asztalra tesz egy papírötvenest.

-Elkényeztetsz. -mondja Attila és a nadrágzsebébe gyűri a pénzt.

Csapódik a kocsiajtó, jelezve Éva és Elemér befejezte a turbékolást, amiről a házasságban majd leszoknak, mint a szülei, akiket soha, egyetlenegyszer sem látott még csókolózni.

Éva bevágódik az ajtón, a fogasra dob valami bordó hacukát, mert végül is dög meleg van.

Azért vitt valami női akármit hűvösebb idő esetére.

A tükör előtt visszatűz a kontyába pár meglazult hullámcsatot és a kisszobába libben, amit Attilával közösen birtokol.

Ez minden hátránya mellett, némi előnnyel is jár.

Néha azért rendet rak.

Amíg a közszolgálat a keddi tv-adásra hangolódik és Éva a fürdőbe távozik, Attila a konyhában vár.  A rádió keresőgombán babrál.

Nóta, ez nem, komolyzene, jugoszláv szöveg, na ez sem. Háromtól ötig.

Szereti ezt a műsort, általában mindig kívánnak valami jó számot és a műsorvezető sem szövegel bele, ha felvételt készít a szalagos magnón.

A konyhaablakból látja , Betli és Dobos a B lépcsőházból, lent rúgja a bőrt a téren.

A cicamászókán és a döcin néhány kiskorú biodíszlet.

Erre járhatott a biciklis kukoricaárus, mert főtt kukoricát majszolnak.

Valaki fehér krétával rajzolt egy ugróiskolát, amit kánkánnak hívnak, de a tánchoz sok köze nincs.

Az aszfalt olvadozik a hőségtől. Attila dekázik, Dobos meg számol.

A kán-kánt végigugrálja valaki.

A lány a 3.B-ből és Attila zavarában a közeli szökőkútba rúgja a labdát.

A víz nagy loccsanással találja telibe a lányt, akire abban a percben rátapad a blúz.

Nem tud nem odanézni.

-Elnézést, nem volt szándékos.-mondja Attila.

-Még jól is esett, ebben a melegben!-mosolyog a lány.

-Bravo!-mondja Betli, aki nem túl férfias módon kérkedik a nőügyeivel, stírölni kezdi a lányt. –Jó bőr.

Attila kezdi felidegesíteni magát.

 

Még nem kapcsolják fel a közvilágítást, már otthon van. Tudja, ha nem előzi be Évát várhat késő estig a fürdőre.

Igaz búg a falban a vízvezeték, hallja mindenki, ha megnyitja a csapot, de muszáj letusolnia.

A vízvezeték éppen Éva ágya mellett van, síron túli hangon hosszasan hörög és behallatszik Éva méltatlankodása.

-Nem lehet igaz, még pihenni sem lehet ebben a lakásban!

 

Attila a lányra gondol a térről.

A vizes blúzára. A mosolyára. Érdekli ez a lány.

 

 

-Szia, leülhetek?

Márk odébb húzódott a padon. A könyvet maga mellé tette.

-Anyám kedvenc könyve!- nézett rá a lány.-Annyira megihlette, hogy engem is Tamarának hívnak.

Márk jobban megnézte a lányt. Tényleg Tamarás volt. Szőke haja lófarokban, a mosolya kedves. Szép.

 

 

Eleredt az eső. Olyan könnyű nyári zápor, ami hazazavarta őket.

Márk a pólója alá tette a könyvet. Otthon már nem olvasott tovább.

Székre tette a farmerét.

-Pakold ki a zsebeit, holnap farmert mosok!-mondta az anyja.

Papírzsepi, gemkapocs, kavics, fémötvenes, telefon...

Egy napon majd retro lesz itt minden. Új Attilák jönnek és új Tamarák.

De az már egy másik könyv.

 

…és akkor a kezébe akadt valami papírcetli…

…barna papírötvenes, olyan múlt századi…

…talán áthozott valamit…talán…

 

 

 

(az írás Szilvási Lajos:Egymás szemében című könyve olvasásakor készült.)

 

 

 

 

 

 

Másnak maradni


Álom voltál, s mint olyan, nagyon törékeny. És az álmok, ha valóra válnak, már nem álmok többé. 
Az álmokat mindig ébredés követi. Keserű, szívet marcangoló eszmélés a valóságra. 
Nem te vagy az. 
Csak megfoghatatlan és tünékeny gondolata annak az idealizmusnak, amely sziklaszilárdan a mai napig elhiszi, hogy valamiféle sejtemlékezés kapcsán, összerakódott egy másik ember, az összes jóból, amit az őseim valaha is a tökéletes társról megtapasztaltak, egyedül arra predesztinálva, hogy egy napon találkozzon velem. 
A másik felem. 
Születésem óta hordozom a képét. Nincs jogom haragudni rád, mert nem te vagy az. 
Az én hibám az egész. 
A világtól való megcsömörlésemben csak gondoltalak, álmodtalak téged.
Vagyis nem egészen téged. 
Lehet, hogy valamikor te voltál az, de túl későn találkoztunk. Magaddal hordozod az idő hordalékaként az egész leamortizálódott kisvilágodat. 
Talán te lettél volna a nagy szerelem, ha képes lettél volna önmagad maradni. 
De nem maradtál. 
Azt hiszem a gyermeki énedbe voltam szerelmes. Mert mindenki egyedinek születik. Aztán vagy megőrzi ezt, vagy nem. Más lesz, mint aki volt. 
De az is más, aki ugyanaz marad. Ez a valódi különcség. 
Ezt is megértem, vagyis dehogyis értem meg. De ez az egyén szuverén döntése. Csak megcsillant nekem egyetlen pillanatra az az ember, aki valaha voltál. 
Észre sem kellett volna vennem. 
Egy szikra volt, de lángra gyújtott mindent. Még emlékszem a melegére, és szaggató fájdalomra felismerni a nemlétét. Nem volt már benned régen valódi fény. 
Elfogadom. 
Tulajdonképpen igazad van. Nem vádollak érte. 
Az uniformizálódás normális dolog, csak az nem mindegy, hogy mihez. Romlott a világ, és akklimatizálódni muszáj, mert különben erősen benne van a pakliban, hogy örökre kívülálló maradsz. 
Akárcsak én. A nem éppen konform. 
Isten teremtménye vagyok, egyedül az ő törvényei , és szabályai vonatkoznak rám. Számadással is csak neki tartozom. 
A kompromisszumkötés képessége nélkül élek, vak hittel, idealizmusba fulladva , és még mindig bízom abban, hogy létezik a perc, amiért érdemes volt megszületnem. 
Talán egy reggelen majd azzal a tudattal ébredek, hogy a szívembe robban az érzés: 
Valóban létezik! A másik felem. 
Ettől a ténytől önmagában boldog leszek. És te? Te mitől leszel boldog? 



„Az álom rejtett kis ajtó a lélek legmélyén és legmeghittebb zugában arra a kozmikus őséjszakára nyílik, amely lélek volt jóval azelőtt is, hogy az én-tudat létezett volna, és lélek lesz jóval azon túl is, amit egy én-tudat valaha is elérhet. Mert minden én- tudat egyedülálló, felismeri a különállót,elválaszt és megkülönböztet, és csak azt látja meg, ami az énre vonatkoztatható. Csupa korlátozottságból áll az én-tudat, még ha a legtávolabbi csillagködökig ér is el. Az álomban belépünk a mélyebb, igazibb , minden én-szerűségtől mentes örökebb emberbe. Az álmok nem szándékos és önkényes kitalálások, éppen azok, amit éppen ábrázolnak. Nem csalnak és nem hazudnak, nem kendőznek el semmit hanem naiv módon azt akarják tudatni amik, és amit gondolnak.” G.C. Jung. 


„Anima, animus. A női jelleg megszemélyesítése a férfi tudattalanjában, és a férfi-jellegé a nőében. Minden férfi öröktől fogva magában hordja a nő képét, nem ennek, vagy annak a bizonyos nőnek a képét, hanem egy bizonyos nőét. Alapjába véve ez a kép egy tudattalan, ősidőkből származó, és eleven rendszerbe ágyazott öröklöttség, az ősök sorának a nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát összegző típus (archetípus). A nőkről szerzett összes benyomás lecsapódása, örökölt pszichikus alkalmazkodási rendszer. Ugyanez érvényes a nőkre is, nekik is van a férfiról veleszületett képe. Ez az egyik leglényegesebb indítéka a szenvedélyes vonzalomnak.” G.C.Jung. 



Holnapután


történet a szeretetről





Augusztus vége felé járhatott. Esténként már odaadta stafétáját az ősznek a nyár, és hangos tücsökzene verte fel az erdőt. Kristóf fázósan húzta össze magán a széldzsekit, és Milánra gondolt. Egykori barátságukra. Évekkel ezelőtt, még a gimi elején lettek ők ketten elválaszthatatlanok. Milán éppen akkor érkezett az osztályukba, amikor már a klikkek kialakultak, és új gyerekként Kristóf vette őt a védőszárnyai alá. Barátok voltak. Egészen Emeséig. Mondanátok, nem ér meg egy nő sem egy barátot. Emese megérte. De kezdjük a legelején. Jó egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a kezdetét vette az események sorozata, amikor is jó barátokból ellenségekké váltak. Innen datálódik az a folyamat, amelynek a végkifejlete az ominózus verekedésbe torkollott, ami örökre megpecsételte a sorsát.
Azt mondják „cherchez la femme” - keresd a nőt! Örök igazság.

Akkor is nyárutó volt, erre Kristóf biztosan emlékszik, mert a napsütés színarannyá változtatta a lány szőke haját, amikor először meglátta Emesét.
Az tény, hogy Milán vette előbb észre. De nem egy pénzérme volt, hanem egy gyönyörű lány. Tiszta tekintetű, angyalarcú, tökéletes alakú. Éppen olyan, amilyennek Kristóf elképzelte A NŐT. Így csupa nagybetűvel.
Szinte természetes volt, hogy Milánnak is tetszett, talán férfi nem élt a Földön, akinek ne tetszett volna. Emese. Egyetlen hosszú pillanatra megállt az idő. Csak nézték egymást.
Talán éppen kosármeccs volt. A suli csapatának ő volt a csapatkapitánya, és biztosra vette, egyedül, és kizárólag ennek köszönheti a népszerűségét a lányok körében. 
Egy kicsit ez zavarta is. Igazi szerelemre vágyott, amiben a „menő” fiú szerepe kissé hátráltatta. Tudta jól, egy napon majd nem fog kosarazni. És azt is tudta, hogy egy napon majd megöregszik. 
Igazi, sírig tartó társra vágyott. De sosem volt igazán szerelmes. A szépségen túl, valamit keresett. Talán meg sem tudta volna fogalmazni, hogy mit. 
Amikor Emesét először megpillantotta, ennek a titokzatos vágynak a szele érte el, az ígérete annak, hogy megtalálta az igazi szerelmet.
Ahogyan a szerelmük bontakozott, úgy mérgesedett el a barátsága Milánnal. A csípős megjegyzések, rosszmájú célzások nem egyszer verekedésig fajultak, hogy aztán az igazgatói megrovás után, ott találták magukat a szőnyeg szélén egy „elbocsájtó szép üzenettel”. Kirúgták mindkettőjüket.

Ekkor beszélték meg, hogy „férfi módjára” találkoznak és megverekszenek az erdőben. Kristófnak az a képtelen ötlete támadt, hogy utána haza sem megy többet, legalább nem kell az anyja szemébe néznie, és szembesíteni azzal a ténnyel, hogy az egyetemi tanulmányaival kapcsolatban végképp összetörte az álmait. Kirúgták.

Eső, és ázott föld szaga volt az erdőnek. A hold megvilágította a tisztást, ahol Kristóf felfedezni vélte Milán sziluettjét. Elsőnek Milán ütött, így Kristóf nem is láthatta a vascsövet a kezében. Elsötétült a szeme előtt a világ. Elveszítette az eszméletét.

Öreg szürke Ford fordult be a Százszorszép utcába. Megállt a borostyánnal benőtt öreg ház előtt. Ahogyan Fanni lepakolta a csomagjait, azonnal a szemébe ötlött az asztalon hagyott cetli, a fia levele.

„Örökre elmentem, szégyent hoztam rátok. Ne keressetek!”

Kristóf

Fanni levegőért kapkodott. Remegő kézzel próbálta hívni a férjét, de mint ő jó előre meg is mondta, tárgyaláson volt, és kikapcsolta a telefonját. A hangposta sípoló hangjától pánikba esett. Sírás tört rá.
-Istenem, mi rosszat tettem, hogy elszökött az egyetlen fiam? Most mit csináljak??? Észre sem vette, hogy hangosan beszél. Szinte rohanva pattant a kocsijába, és a rendőrségre hajtott. Félúton, autóvezetés közben hívta vissza a férje, Gábor.
-Szia Kicsim! Most kapcsoltam be, látom kerestél. Valami fontos? Hallgatlak.
-Kristóf!!!- tört ki az asszonyból a zokogás.
- Búcsúlevelet hagyott a konyhában. Azt írta, örökre elment, ne keressük mert szégyent hozott ránk! Mi történhetett?
-Minden rendben lesz, nyugodj meg drágám! Hol vagy most?
-A rendőrségre tartok!
-Rendben, ott találkozunk.
- Ne! Inkább az iskolába menj! Derítsd ki, mi történt! A rendőrség után odamegyek én is!
-Rendben!

Fanni sejtése, mint mindig, most is tökéletesnek bizonyult. Gábor az igazgatónőtől értesült a rendszeres verekedésekről, és a kicsapás tényéről. 

De az eltűnéséről nem tudott senki semmit.

A telefoncsörgés baljóslatú volt. Fanni lesápadt, amikor felemelte a kagylót.
-Megtaláltuk a fiát asszonyom. Az iratai alapján, Veszprémi Kristóf, 17 éves fiatalember, a személyleírása is megfelel az ön által elmondottaknak. 
A város menti kiserdőben, névtelen bejelentés alapján találtunk rá, eszméletlen állapotban. Súlyos testi sértés alapos gyanúja merült fel, a nyomozást elindítottuk. A jelek arra utalnak, hogy alaposan megverték.
A mentők a Szent István kórház intenzív osztályára vitték. Még mindig eszméletlen. Reméljük a legjobbakat!
- Köszönöm, köszönöm!- sírta Fanni.
-Legyen kedves a kórházba fáradni!
- Igen! Azonnal indulunk!

Gábor vezetett. Ő Fanninál mindig jobban meg tudta őrizni a hidegvérét, felesége pánikhangulata nem ragadt rá.
Amikor odaértek Kristófot éppen akkor tolták a baleseti sebészet műtőjébe. 
A műtőorvos a fejét csóválva tanulmányozta a röntgenfelvételeket. Egyértelműen látszott egy koponyatörés, és egy deréktáji csigolyatörés.
-Hm, verekedés?
A két orvos összenézett.
-A sérülések arra utalnak. A felépülés kétséges, vagy nagyon hosszadalmas. A gerincvelő is sérült. Éppen ennyi idős a fiam. Katasztrófa!
A műtét hosszadalmas és idegőrlő volt. Fanni a kezét tördelte, és Gábor próbálta átölelni, de a zaklatott asszony félresöpörte a kezét. Ólomléptekkel vánszorgott az idő.
-Szívem! Emesét felhívtad már?
-Még nem, máris hívom!

A telefon hosszasan kicsengett. Emese hangja vidám volt. Mit sem sejtett.
-Fanni, de örülök, hogy felhívtál!
-Emese, Kristóf a Szent István kórházban van. Verekedésbe keveredett. Éppen műtik. El tudsz jönni?
-Igen! Persze! Rohanok!

Ekkor nyílott ki a műtő ajtaja. Az ezernyi kérdés, amit Fanni fel akart tenni, csupán eggyé szelídült.
-Fel fog épülni?
-Kérem, fáradjon a szobámba asszonyom. A műtét jól sikerült, de beszélnünk kell.

Az orvosi szobában nem volt semmi rendkívüli, Fannit mégis mellbe csapta a gyógyszerszag.
-Foglaljon helyet asszonyom!
Szinte rázuhant a kanapéra, köszönésféleképpen csak bólintani tudott, és a könnyeivel küszködve csak ennyit tudott kérdezni.
-Van remény?
-Remény az mindig van drága. Pályafutásom alatt számos csodával találkoztam már. 
De a dolgok jelenlegi állása nem valami biztató. Főként a deréktáji sérülés aggaszt. Van rá esély, hogy évek múltán jelentősen javul Kristóf állapota, de a régi soha többé nem lesz. 
Most még a rehabilitációt megelőző állapotában van, és nem fog tudni járni. Ezt az állapotot gyógytornával látványosan lehet javítani. A gerincvelőben sérülés van, szakadás nincs, és ez komoly reményt ad arra, hogy a fia egy napon, ha nem is úgy mint régen, de járni fog. De már most előre szólok, a gyógyulási folyamat nagyon hosszú lesz. Évekig is eltarthat. És rengeteg szeretet, türelem kell hozzá.

Fanni a remény örömével ölelte át Gábort. Türelemnek, és szeretetnek nem voltak híján. Kristóf sápadt arca fájdalomról tanúskodott ugyan, még eszméletlen volt, de Fanni már látni vélte benne a csapatkapitányt, az izmos, és nyúlánk fiút, a büszkeségét.

-Emese, menj be hozzá te, ha magához tér, téged lásson meg elsőnek!
A lány leült Kristóf ágya mellé. A fülébe suttogott.
-Szerelmem, bármi lesz, én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Puszit lehelt a fiú homlokára, gyengéden megsimogatta a szeretett, de meggyötört arcot, és halkan kiment a kórteremből.

Éjfél felé járhatott, amikor Kristóf magához tért. Zavaros emlékek rohanták meg, az erdő illata, egy férfi tagbaszakadt sziluettje, a lendülő vascső, egy ököl, a fájdalom. Semmire nem emlékezett. Csak a sötétségre. Mint most. A szívmonitor idegtépő pittyegése visszarángatta a valóságba. Érezte Emese illatát. Hát itt volt!
Próbált felkelni. Lábra állni. De nem tudott. Történt valami. Újra megpróbálta, de a földre zuhant. 
Az esés zajára berohant egy nővér.
-Úristen fiatalember! Most műtötték, feküdjön vissza!
-Nővér! Mi történt velem?! Nem tudok járni!
-Holnap! A doktort kérdezze!
Kristóf zokogni kezdett.
-Nem tudok járni! Istenem, nem tudok járni! -lassan álomba sírta magát.

Reggel tudta meg, hogy mi történt vele. Azt, hogy eszméletlenül találták meg a kiserdőben, komoly sérülésekkel. És nem fog tudni járni. Talán sohasem. 

Arra gondolt régen, ha mozgássérültet látott, zavartan elfordította a fejét. Soha bele sem gondolt, hogy a másik ember ott a kerekesszékben mit is érezhet. 

Soha bele sem gondolt, hogy ő is járhat így, és kerülhet ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe. Nem akarta ezt. Férfi létére zokogott. De hát senki nem akarja ezt.

Nyikorgott a kórterem ajtaja, ahogyan nyílott. Fanni zavarát leplezve érkezett egy rozzant kórházi kerekesszékkel. 
Kristófnak fájt még mindene, úgyhogy az ágyról átülni sem volt egyszerű a székbe, de nagy nehézségek árán sikerült valahogyan.
Nem, ezt sohasem fogja elfogadni! Csak ismerős ne lássa!
-Kiviszlek az udvarra. Csodaszép idő van!- próbált mosolyogni Fanni.
És persze, hogy találkoztak ismerőssel!
Egy asszonnyal az utcából, aki a szívén viselte a környékbeli információk áramlását. A személye garancia volt arra, hogy egy órán belül mindenki értesülni fog Kristóf állapotáról.
A kezét az égre emelte és szörnyülködött.
-Szentséges ég! Csakugyan te vagy az Kristóf???!!!

A kerekesszék csikorgott. És amerre mentek, mindenki odanézett. Kristóf sajnálkozást, mi több szánalmat látott a tekintetekben, vagy azt a zavarodott félrenézést, ahogyan régen ő is tette. Igazán pocsékul érezte magát.
-Jobb, ha visszamegyünk! –javasolta anyjának.
Visszaértek a kórterembe, és Fanni térdre borult a tolószék előtt. Fia ölébe hajtotta könnyáztatta arcát, és azt mondta.
-Ugye tudod, hogy te nekem mindig az erős és szépséges nagyfiam maradsz örökre?

Éppen aludt, amikor látogatója érkezett. Egy magas, és lomha fiú. Milán.
Zavartan topogott, egyik lábáról a másikra állt, és tekintette a tolószékre esett.
-Keresel valakit?- kérdezte Kristóf.
-Eltévesztettem a kórtermet. -mondta Milán és az ajtó felé indult.
Egyértelmű volt, hogy Kristóf semmire sem emlékezik.
De ő igen. És ez volt a büntetése. Tudta, hogy egész életében ezzel kell együtt élnie.

Emese lépett be az ajtón. 
Egy nagy tálca süteményt hozott, de Kristófot most hidegen hagyta minden finomság. 
Csak nézte a lányt. Meg sem érdemelt soha ennyi szépséget.
-Gyönyörű vagy. Megértelek, ha nem jössz többet. Egészséges vagy, fiatal, és a legszebb, akit valaha láttam. Valaki mással még boldog lehetsz.
Emese leült az ágya szélére. Szomorú volt a tekintete, de szerelmes, odaadó, és vigasztaló.
-Tévedsz. Nem lehetek boldog senki mással. TÉGED szeretlek.
Kristóf a lány vállához szorította forró homlokát. Elmondhatatlan szerelmet érzett.
-Csak téged szeretlek Kristóf. Ma, holnap, és holnapután.








Embernek maradni


…törvényes, de etikátlan…


1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról.

„A fogyatékos emberek a társadalom egyenlő méltóságú, egyenrangú tagjai, akik a mindenkit megillető jogokkal és lehetőségekkel csak jelentős nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni,..”

(részlet az esélyegyenlőségi törvényből)

Szépről, jóról, emberségről is írhatnék. De ez a történet, nem az a történet. Egy vidéki nagyváros a helyszíne, de a beazonosíthatóság elkerülése végett inkább nem nevezem meg várost.
Főhősünk, nevezzük Ágnesnak, épnek született, soha nem gondolt bele abba, hogy egy napon megrokkanhat, és érzékelhetően terhére lesz a társadalomnak olyannyira, hogy az igazságszolgáltatás „bűnként” rója fel neki a fájdalmas tényt, miszerint nem tud járni.
Minden egy tavaszi reggelen kezdődött. Ha kezdetnek lehet nevezni valaminek a végét. Felébredt éppen úgy, mint máskor, de nem mozdultak a lábai. Hosszú kálváriája egy másik történet.
Mint ahogyan a rokkant létének a feldolgozása is. Ízlelgette magában a szót: „nyomorék”. Nem lépett át a szégyenen, a sajnálat, és tapintat is csak az állapotára emlékeztette. Talán elég lett volna neki a türelem a társadalom részéről. 
De ami történt, arra igazán nem számított.
Masszív pánikbetegsége fejlődött ki. Egy évben, ha egyszer hagyta el a lakást csak akkor, ha az feltétlen szükséges volt. Azon az ominózus napon is egy orvosi vizsgálat tette elkerülhetetlenné a további begubózást. 
A férje vitte autóval, de a bejárattól az autóig sem volt neki olyan egyszerű eljutni. A kedvenc része a történetnek az volt, ha ilyenkor olyan ismerőssel találkozott, aki még egészségesként ismerte, és meglátva állapotát, döbbenten állt, vagy netán égnek emelte a kezét, és elszörnyedve kiáltott az égiekhez. Olyan is volt, aki nyíltan Isten büntetését hangoztatta. De Ágnes nem látta az életében azt a bűnt, amivel ezt kiérdemelte.
Nagy nehezen elszerencsétlenkedett az autóig. Pánikroham tört rá, a szíve zakatolt, sírni tudott volna, de az önsajnálatot elutasította. Túljutott a vizsgálaton, és hazaértek. Megint a tortúra az autótól a liftig. A szorongás, hogy csak addig ne jöjjön senki. Volt mozgássérült igazolványa, ami feljogosította a parkolásra.
Aznap hál’ Istennek nem találkozott senkivel, kitették a rokkant igazolványt, és megálltak a járdán. Ágnes el volt foglalva a pánikrohamával, nem sejtette, hogy éppen most avanzsálja a társadalom bűnelkövetővé. Elvergődött a férjébe kapaszkodva a liftig. Legalább 6 lépcsőt kellett megmásznia, de valahogyan sikerült, hazaért. Kb 5-10 percbe telt, amíg a lakásig jutott.
Kisvártatva megérkezett a férje is, egy büntetőcédulával, miszerint a járdán parkolt és szabálysértést követtek el.
Ágnes azonnal telefonált a közterület-felügyeletre. A nem túl szívélyes férfihang jogszerűnek találta a 10 000 ft-os bírságot. Az asszony próbált az állapotára hivatkozni, és hogy csak innen képes elhagyni a lakását. A férfi közölte, rokkant sem pakolhat a járdán, ha másfél métert nem hagy szabadon.
Ágnes azzal érvelt, az egész járda nincsen másfél méter. Erre a közterület-felügyelő vészjósló hangon azt válaszolta, képzelje csak el, mi történt volna, ha éppen akkor arra jön egy babakocsi, és nem fér el. 
Ágnes elképzelte. Például kikerülte volna. De a bűn, az bűn, a szabálysértés megtörtént. Sőt, a férfi közölte vele, hogy minden egyes alkalommal meg lesz büntetve, ha a járdára merészelnek állni. Sőt, bűnismétlőként mindig magasabb összegre.
Viszont a járdánál messzebbre meg képtelen volt eljutni. Nem akarta elhinni, hogy ez törvényesen előfordulhat, hogy önmagában az a tény, hogy kimerészkedett a lakásából, büntetendő. Mivel már 25 éves elmúlt, viszont szolgálati ideje még nem volt elegendő, nyugdíjat sem kapott, megfellebbezte a közterület-felügyelet bírságát, akik átadták az ügyet a rendőrségnek. Nekik a körülmények ismeretében lett volna lehetőségük méltányosságot gyakorolni. De nem tették, a 10 000ft-os bírságot 30 000 ft-ra súlyosbították.
Egyre cifrább volt az ügy. Egyetlenegy ember nem gondolta végig, hogy Ágnes egyszerűen nem tud kijönni a házból, csakis „szabálysértés” árán, és jogi nonszensz egy másfél méteres járdán másfél métert szabadon hagyni úgy, hogy közben rokkant kártyával parkolhat a járdán, kvázi mégsem parkolhat, ha a nevezett távolságot szabadon kell hagyni. Etika, emberség vagy méltányosság szóba sem jött, csak a törvény betűje, ha mégoly értelmetlen is.
Ágnes kifogást nyújtott be. Az ügy tovább vándorolt az igazságszolgáltatás útvesztőiben, ahol igazság helyett a jog betűit szolgáltatták. A rendőrség átadta az ügyet a bíróságnak. Az asszony indoklásul felhozta a tényt, miszerint a járdánál tovább képtelen elbukdácsolni, jövedelme nincs, nyugdíjat nem kap. 
A társadalom kártyavárának utolsó lapját egy bírónő kapta, meg az övé lett a végérvényes döntés. Ágnes sohasem felejti el a nevét, amit a végzésre odafirkantott sk. Alapos vizsgálat után Ágnes kifogását nem találta alaposnak.(!)
A kiszabott bírság összegét viszont igen, melynek meg nem fizetése esetén, a büntetés elzárásra váltható. A történet itt véget ért. Attól a naptól kezdve nem csak attól kellett szorongania, hogy ismerőssel találkozik. Hanem bűnözőként rettegett, ha ki kellett jönnie a házból. Betartotta volna a törvényt, de el kellett követnie a szabálysértést, mert a járdánál messzebb nem tudott még kínlódások árán sem elbukdácsolni. Így vált visszaesővé.
Mozgássérült parkoló kialakítását kérelmezte az önkormányzatnál, ami hosszú évek múltán sem valósult meg. Maradt hát a szabálysértés. És a félelem, ha az utcára kilép. És megbüntetik a szerencsétlenségéért.



lánggal ég

Dorina hitt benne, hogy itt a Földön rendelt társa van. A fiatalság romlottságával vetette rá magát az életre, minden percben várva, hogy elébe toppan az Igazi.
Fiatal volt még, a női sorsok nem érintették meg, ifjonti szép kristályfényében tündökölt, még sohasem tört össze a szíve.
Jungot olvasott, és különösen megragadta a lelkét a sejtemlékként őrzött kép, amit minden ember magában hordoz, összesítéseként minden értékesnek és vonzónak, amit a felmenői az ellentétes nemben találtak.
-Ez csak egy kép-gondolta Dorina, nem valószínű, hogy van a Földön ember, akire ráillene. És ha létezik is valahol, nem valószínű, hogy éppen Dorinára vár.
Mégis sokáig várt rá. A sajgó érzés a szíve táján az érkezését ígérte. Aztán az évek múlásával apránként koptak el az ábrándjai. Megismert férfiakat, és halványan a szíve táján érezte a sajgást is, de tisztában volt érzései talmiságával. Aztán már nem várt többé. Anya akart lenni, romantikus szerelemkeresését ifjúsága számlájára írta. Férjhez ment. Egyik álma sem valósult meg amit a házasságról gondolt, de a döntése helyességét igazolta az anyaság. Végre szerethetett kiszolgáltatottság nélkül, viszonzásra találva. A hatalmas érzés a gyermek megszületésével érkezett, örökre szólt, és nagyobb volt, mint a szerelem.
Talán jobb lett volna, ha működik a házassága. Ha nem is szerelmi lángolásban, de csendes szeretetben. De nem működött. A férje rosszul bánt vele. Semmiben sem értékelte. Talán a túlzott megfelelni vágyás őrölte fel. Pánikbeteg lett. Persze, nem lehet tudni, hogy a szeretet megóvta volna-e ettől, de valószínűleg nem tett jót az idegállapotának, amikor a férje fiatalabb szeretőre cserélte, lépten-nyomon hangoztatva annak Dorinához mért kiválóságát.
Az asszony menekült volna, de betegen már nem tudott. Tehetetlenségével a férje is tisztában volt, és ez úgy érezte további megszégyenítésekre jogosítja fel. Bár nem váltak el, túl messzire ment, egészen addig, ahonnan már lehetetlen visszafordulni.
-Én már lélekben elváltam.-mondta egyszer a férje. Dorina is így volt ezzel. Hiszen a házasságok először a lelkekben köttetnek. A többi az csak jog, meg papír.
-Ezt adta a gép.- gondolta az asszony. Az anyaságon kívül megszűntek mind a női szerepei. Egészen addig a napig gondolta ezt, amikor meglátta őt. Ismeretségük szigorúan hivatalos volt. A tegeződésig sohasem jutottak. Dorina szerette volna megfejteni a férfi tekintetét, neki is annyit jelentett-e az a perc, amikor megpillantották egymást. Talán. De nem tudhatta ezt biztosan, csak a várt sajgást érezte a szíve táján, azt is annyira erősen, hogy talán fájt is. Beleszédült. Nem volt már túl fiatal, de megtisztították egyéniségét az évek, és lányos zavar öntötte el. Az érzelmi löket elementáris erővel tört rá, mindent feldúlt, kizökkentette a megszokás monoton, szerelem nélküli kerékvágásából. Nem akart már szerelmes lenni, nem akart érzéseket, nem vágyott semmire, de főként nem vágyott a sebezhetőségre. Furcsa, hogy az évek hoznak magukkal egy különös hordalékot, amit nevezzünk méltóságnak, de igazából ez is csak félelem a nevetségességtől. Nem testi vágy, pedig nagyon is annak tűnik, adni vágyás, alázat, meghalni akarás egy ölelésben, az elmúlás fájdalmas előszele, amit a rossz nyelvek testiséggé degradálnak. De Dorina már nem akart semmit. Szégyellte magát a gondolataiért, az álmodozásaiért és nem akarta a férfit látni soha többé.
Aztán mégis jó néhányszor találkoztak. Szerette volna megfejteni Z.-t. És saját magát is. A tekintetébe akasztotta a tekintetét, és néha úgy érezte, a férfi is ugyanazt érzi amit ő. Várta a találkozásaikat, hosszú hetek, hónapok múltak el, és úgy érezte, rabul ejtették olyan fantáziák, amelyeket soha nem lesz ereje megvalósítani. Nem volt már önbizalma, félt, a férfi meg nem volt az a típus, aki kezdeményezne. Ha így is lett volna Dorina talán félelmében elutasította volna, pedig mennyire szeretett volna az ölelésébe ájulni, mennyire vágyott az érintésére, a közelségére! Amikor újra találkoztak már rettenetes zavarban volt az érzései miatt. Z. valószínűleg észrevette ezt, és nem tudta mire vélni. Dorina terveket szőtt a meghódítására, amiből persze nem lett semmi, viszont rosszul volt, ártott neki az idegesség, remegett és az ájulás kerülgette. Talán nem is bánta, hogy lezárult a kizárólag hivatalos ügy, félbehagyott álmokat hagyva maga után. Emlékezett rá, hogy egykor mennyire vágyott erre a találkozásra. Mennyire várta az érzést. A sajgó fájdalmat a szíve táján. Hát megtörtént. Itt volt. Annyira fájt, hogy beleszédült. Arra gondolt, nem való neki már a szerelem.
Különös lény az ember. Miért akarja mégis annyira kétségbeesetten a fájdalmat?

Miért főznek jobban a fiúk?

 

Be kell, hogy lássam, a rajzfilmcsatornák kora nálunk lejárt. Frédi és Béni helyett a TV-paprika okítja konyhai titkokra a fiamat.

Kis kezével nyújtja tésztát, az arca megfontolt és átszellemült. Reménykedem, hogy a művelet végére, talán megfejtem a titkot, miért is voltak a nagy szakácsok mind férfiak. Például a Nagy Levin.

Meglehet hogy ebben a szent pillanatban a legnagyobb Levin első zsengéit látom bontakozni, még kis Levin korában.

Elsőként rádöbbenek, hogy nem mindennapi koncentrációt ,és kreativitást igényel a tészta nyújtása.

Na, ez az, ami belőlem teljes mértékben hiányzik. A napi rutin megöli a művészetet. 
És úgy látom, a tésztának lelke van. Csak meg kell lelni. Simogatni kell, és szeretni. Meg is fog mutatkozni a végeredményen. 

Mert mi más földi küldetése lehet egy leveles tésztának? A magas, formás, és kívánatos sütemény. Ez evidencia.

De a tészta vajon tudja ezt? Erre rá kell ébreszteni. 

Szabi tudja ezt. Illetve ráérez. El tudja képzelni a tészta sajátos helyzetét. Alszik hibernáltan a mélyhűtő legalsó polcán, és valószínűleg halvány sejtelme sincs arról, hogy micsoda is valójában. Mi célból van itt a fagyasztóban, mi a küldetése? Talán annyit sem tud magáról, hogy ő voltaképpen egy hajtogatott, mirelit vajastészta.

De a Szabi tudja, és már látja maga előtt az önmegvalósítás teljes pompájában. 
Kis keze melegével bele tudja szuggerálni a küldetését. 

Francia aprósütemény lesz, fahéjjal és naranccsal.

Felcsippentve ujjai közé, fűszert szór, narancshéjat reszel, és fantasztikus illatok sejtetik, hogy ez a süti különlegesség lesz a legjavából.

Mindkét végét felcsavarja, akár a palacsintát. Aztán a hűtőben pihenteti. Felszeleteli, és láss csodát! A szeletek szívecskét formáznak, akárcsak a narancsos-fahéjas csíkok benne. Csupa-csupa szívecske. Nagyon pofás.

-Végre egy kis fantázia!-mondja a férjem.

Valóban finom. És én végre tudom a titkot. A nagy szakácsok azért főznek jól, mert képesek kapcsolatba lépni az étellel, és átadni valami különös törődést, odafigyelést, amire csak a fiúk képesek:)

Hajrá srácok, irány a konyha!

 

 

 

 

Csabika története

Tizenhat múlt, de alig látszott tizenkettőnek. Furcsa tojásdad fejformáját kihangsúlyozta a majdnem tarra nyírt frizura. Ártatlan, barna szemei betekintést adtak egy különös belső világba, amely az átlag ember számára örök rejtély. Értelmi fogyatékos. Együgyű. Idióta. 
Ezt mondták mindennap a tekintetek, de szerencsére ő ezt nem vette észre.
Himbálózva járt, a kezeivel sertepertélve, mintha láthatatlan legyeket űzne a csípője tájékán. Mindig mosolygott, hálás volt az érdeklődő kedves szóért, engedelmesen válaszolt, és meg sem fordult a fejében, hogy mit gondolnak róla a háta mögött az emberek. Ismeretlen volt a számára a rosszindulat.

A Csabika.

Zárt kis világában élt, többnyire ki sem mozdult a szűk lakókörnyezetéből. Ez nagyjából a ház udvara volt, az előtte terülő parkkal, és a pázsiton keresztülkígyózó járdával, amely egészen a szeméttárolóig vezetett. Elég volt neki ennyi élettér, nem is vágyakozott soha messzebbre. A házban csupa "normális" ember lakott. 

Ott volt például Tóthné, aki beszélgetett a muskátlikkal, és a mackógatyás Zord úr, a házmester, aki mint házbizalmi, mindent szemmel tartott, és szóvá is tette a rendbontást.
Csabika azt gondolta róla, hogy valószínűleg 360 fokban körbeforog a feje. De 180-ban biztosan, ahogyan fürkészően jobbra balra tekintget a helyteleníteni valót kutatva. Akadt is dolga rendesen. Az emberektől nem állt távol a renitens viselkedés.

A számos kifogásolnivaló közül is az egyes számú volt a kutyapiszok. Pláne ha belelépett. 
Zord úr, ha már kutyát látott, vörösödni kezdett a feje. De ha a szerencsétlen állat még kényszerű pózba is vágta magát, szinte gőz csapott ki a fülén, és az orrlyukán. És ha még a végtermék is ott maradt, sunyin és árván a fűben, magából kikelve ordított. 
Így mindennap üvöltözni kényszerült. A kutyák már csak ilyenek.

Csabika gyakran megfigyelte ezeket az indulati stációkat, és már előre számított Zord úr reakcióira. Szinte várta a dühkitöréseit. Ismerte és elfogadta így.
Mint ahogyan Tóthnét is, arcán a szeretetteljes mosollyal, amikor öntözgeti, és becézgeti a muskátlikat. Kiteregeti a száraz ruhákat, csak a látszat kedvéért, hogy mennyire gondos háziasszony is ő. Persze ennek is csak a Tóth úr a megmondhatója.

Na, és a Csabika. Egyszer megtapogatta a szélben lengő, virágos otthonkát, tudod azt a tiszta műszálas fajtát és érezte, hogy tök száraz.

De Tóthné fura dolgait is elfogadta. Megvető pillantásairól egyszerűen nem vett tudomást, savas megjegyzéseit elengedte a füle mellett.
Egy napon aztán talált egy kiskutyát. Gombszemű volt, nedves orrú, és beazonosíthatatlan fajtájú. Pár hónapos lehetett, amikor a Csabika nyomába szegődött. Szívből megörült a kiskutya farokcsóváló, lelkes érdeklődésének. Ebben bizonyára nagy szerepe volt a kardigánzsebében gömbölyödő uzsonnára csomagolt párizsis zsömlének, de szívesen megosztotta a kiskutyával. Nagyjából ez a zsömle jelentette örök barátságuk kezdetét, amit a Csabika anyja nem kitörő örömmel, de tudomásul vett.

A kiskutya érkezése napján robbant be a tavasz. Hét ágra sütött a nap, zöldellt a pázsit, és Tóthné úgy döntött, megörvendezteti a muskátlikat egy kis szabadsággal. Gondosan kiültetgette őket a ház előtti zsebkendőnyi kertbe. Arcán elégedett mosollyal szemlélte a művét, amikor arra sétált a Csabika, pórázon vezetve a mackószerű szerzeményt, kinek neve stílszerűen Bocs.
Azután a Bocs felemelte a jobb hátsó lábát, és szemmel láthatóan vizelésre keresett ihletet. Lehervadt a mosoly Tóthné arcáról.
Ez nem különösebben zavarta meg az ebet. Könnyített magán, egyenesen a csodás muskátlikra. Ebben a műveletben Tóthné sikolyai sem hátráltatták. Az éktelen hangzavarra előbújt Zord úr felettébb zord arccal. Mackógatya volt rajta hózentrógerrel, és hajdanvolt fehér atlétatrikóval. Bocs már csak Zord úrra várt. Semmivel össze nem téveszthető pózt vett fel. És ekkor kitört a háború.

Volt a Csabikának egy napi rutinja. Reggelente minden lakóhoz becsöngetett, és levitte a szemetet. Sokszor csak az ajtó elé kihelyezett kuka várta, ezzel leballagott a konténerig, és kiürítette. Mivel a számtalan közterület-felügyeleti bírság ellenére sem táplált haragot Zord úr irányába, az ő szemetét is mindennap levitte.

Aztán egy napon Zord úr gutaütést kapott. Szinte biztosan nem Bocs tehetett róla, mert abban az időpontban biztos alibivel rendelkezett. 
Amikor Zord úr kijött a kórházból sovány volt, elnyűtt, és meglehetősen csendes. Senki sem várta haza.

Kivéve a Csabikát. Ő örült, ha meglátta Zord úr szemében a fényt, és megérezte, hogy örül neki. Mindennap meglátogatta. Segített, amiben tudott, bevásárolt, és még főzött is. 
Igaz megtörtént, hogy a régi hűtőből kivett vizes hurka egyszerűen felrobbant a forró zsírban, de Zord úr, csodák csodájára nevetett. A könnye is kicsordult a nevetéstől. Aztán a nevetése átragadt a fiúra is. Barátok lettek.
Aztán egy napon hosszasan csöngettek Zord úr ajtaján. Tudta jól, a Csabika lesz az, hiszen más felé sem nézett. Nem tévedett.
A fiú állt az ajtóban. Boldogan mosolyogva a magasba emelt a levegőbe egy bocsszerű, édes kutyakölyköt. Nyújtotta Zord úr felé.

-Magának hoztam!

Zord úr a kiskutya szemeibe nézett. Megmarkolta a szívét a tekintetéből sugárzó ősbizalom. A kiskutya felé nyújtotta a kezeit mosolyogva.

-Rendben van. Elfogadom.-mondta halkan.

 

 

 

Nézőpont

 

Minden a pénz körül forgott. A pénz. Mágikus és csalfa eszköz, amely mozgatja a világot. Olyan, mint a víz. Az élethez nélkülözhetetlen, de minél jobban szorítja az ember, annál jobban kicsorog a kezéből. Minden és semmi. Délibáb, amely szépségesen felcsillan az alkonyi égen, hogy aztán eltűnjön nyomtalanul. Örök, és biztos fegyvere az ördögnek. 

Minden a pénz körül forgott.

Jim eszköztelennek, és tehetetlennek érezte magát nélküle. Önazonos volt a kifordított üres zsebével. Nem próbálta meg sosem feltárni a képességeit. Ha volt pénze, embernek érezte magát, aki számíthat a közösség érdeklődésére, ha nem volt, egy senkinek, aki a feledésbe szürkül. Önértékelése csak a birtokolt pénz mennyiségén múlt.

Nem is a kapzsiságából fejlődött ki a játékszenvedélye. Inkább valamiféle dacból próbálta jóvátenni azt az első ballépést, amikor átlépte a bűvös rubikont. Amikor először játszott. És nyert! 

Nyert először, másodszor, harmadszor, újra, és újra. A szerencse érzése megszédítette. A különleges eufóriát kísérte egy belső hang:
-Mázlista vagy haver!

Azután veszített. Újra, és újra. Most már csak azt szerette volna visszanyerni, amit a gép elvett tőle. De nem többé adta vissza. Aztán már annyit veszített, hogy esélye sem volt visszanyerni. Elfogyott mindene. De a belső hang nem szűnt meg soha többé. A fülébe suttogott, ha gépet látott.

-Most nyerni fogsz!

Érezte, hogy most van a perc. Ismeri a gépet, az ábrák együttállását. Megérzés. Adrenalin. Most van a perc!
Különleges szerencse fogja érni.

-Ez az!- nyerésben volt ismét. A kocsmában az emberek köré sereglettek. Mosolyogtak. Élvezte a sikerszériát.

-Meg kéne állnod...-mondta valaki. 

De nem állt meg. Túl sokkal tartozott már neki a gép. De csak pénzzel. Még nem az egész életével.

Mark soha életében nem tudott járni. Még csecsemő volt, amikor megtámadta a vírus. 
Azt mondták lehet, hogy felépül. De nem gyógyult meg sohasem.Volt idő, amikor még lélegezni sem tudott.
Aztán egy csodálatos napon rámosolygott a Jóisten. Áradt a tüdejébe a friss levegő, fel-alá mozdult a mellkasa, és boldog volt. Él.
Amióta az eszét tudta, kerekesszékben ült. Elsuhant mellette az élet, a gyerekkor, a kamaszkori szerelmes randevúk, az első csókok évei, az első érintések. Aztán felnőtt. A korabeli fiúk férfivá serdültek, és családot alapítottak. Apránként maradoztak el, de mind, egytől egyig. Barátok nélkül maradt.
Talán a magány volt az egészben legnehezebb. Néha felderengett benne mindaz, amiről lemaradt. A fiatalság, a szerelem, később az apaság. Letargiába is eshetett volna. De nem így történt.
Boldog napokat rejtegetett a szívében, amelyeknek az emléke átkísérte az életen.
Jól tudta, milyen érzés, amikor nem mozdult a keze-lába, és nem tud lélegezni. Tehetetlen báb, vergődő lélek, a test börtönében. Egy ideje visszakapta néhány képességét. Nem mindet, de ennyinek is örült.
A saját kezével húzta el a súlyos sötétítő függönyt, nyitotta ki az ablakkilincset. 
A szobába áradt a fény. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.

Jim nem volt boldog. Egy ideje alkoholba temette a bánatát. Esténként üres zsebbel, részegen lopakodott a hálószobába a felesége mellé, és az egyre halmozódó adósságaira gondolt. A verésre, amit elszenvedett a meg nem fizetett adósságai miatt. Pénzt kell szereznie!

Anne mozgolódott mellette. Felébredt.
-Jim! Most jöttél meg? Bűzlesz a szesztől!
Jim eleinte nem válaszolt. Alvást színlelt, de Anne nem dőlt be neki. 
Csak mondta, mondta. Pénzért sápítozott, csekkeket emlegetett, beígérte, hogy elválik tőle. 

Jim kezdett felforrni. Volt elég baja, amiről Anne jobb, ha nem tud, bár enélkül is egy trógernek tartotta.
Az asszony felkapcsolta a villanyt. Meglátta Jim szétvert ábrázatát.

-Verekedtél is? Te részeg, ocsmány disznó!
Hosszú haja az arcába csapódott az ütéstől, amit Jim az arcára mért. Aztán még egyet.
Anne kirohant a szobából. Csak kevés cuccot vitt magával. De soha többé nem látta. Egy darabig visszavárta. Múltak a napok, de Anne nem tért vissza.

Újra játszott, és újra veszített. Újra elverték, most már elég brutálisan. Újra ivott, de már nem kellett esténként lopakodnia, nem aludt mellette senki. 
Éjjelente csak forgolódott. Szerencsétlennek, és nyomorultnak érezte magát. Nem tudta felmérni, hol rontotta el végérvényesen. Hogyan kezdhetné újra az életét. Mindennek vége.

Mark csodálatosnak találta a hajnalt. Vérvörösbe borult az ég, dicsérve az új napot, a lélegzetnyi nyárillatú levegőt, ami szétáradt a tájon. Megmozgatta a lábait, és reményekkel telve, erőtlenül bár, de talpra állt. Elszámolt tízig, és kifulladva, de boldogan zuhant vissza a kerekesszékbe. Boldog reményeket adott neki ez a tíz másodperc. És ekkor meglátta a szembelevő magas ház tetején azt az alakot. Megtört tartású, görnyedt sziluett. Jim volt.

Mark szemében egy épkézláb ember. Aki képes egyedül felmenni a háztetőre, van egyensúlya, amikor a mélységet kémleli. Egy fiatal, életerős férfi.
Arra gondolt, ez vajon hogyan lehet? Valaki, aki annyi mindent megkapott a sorstól, el akarja dobni az életét?

Jim félt az élettől, de a haláltól is félt. Csak állt fenn a tetőn. Látta ugyanúgy felkelni a napot, mint Mark. De neki nem jelentett ez semmit. Csak egy reménytelen nap kezdetét. Egy új, pénztelen napét, ami a tegnapi szakasztott hasonmása lesz, ha nem vet ennek egyszer véget. Furcsa sejtelme támadt. 
Megérezte, hogy valaki nézi őt. Borsózni kezdett a háta. A pulzusa megemelkedett. A szíve szaporábban vert. Ekkor meglátta a nyitott ablakon keresztül a kerekesszékben ülő Markot. Találkoztak a gondolataik. Két teljesen különböző életút, a maga mindent elsöprő tanulságaival. Nézték egymást, hosszasan. Ezer gondolat viharzott át Jim fejében. Porfelhőket kergetett a szél. És lassan, méltóságteljesen felkelt a Nap.

 

 

 

A tükör

 

 

A történet valós eseményeken alapul, a neveket a felismerhetőség elkerülése miatt megváltoztattam.

 

 

Hans mindig is ateista volt. 
Nem részesült vallásos nevelésben, kételkedett Isten létezésében, ha az Istenben hívők érveit hallgatta. 
Ha jól körülnézett, nem a jó embereket látta gazdagnak, és szerencsésnek. 
A világ borzalmaira, az éhező gyermekekre gondolt. Igaztalan balsikereire, amiket úgy vélt, nem érdemelt meg. A gyerekkorára, ami gondokkal volt terhelt. Pedig akkoriban még bűntelen volt. 

Ha hinni ennyire bonyolult, inkább nem is próbálkozott megérteni ezt. Egyre inkább elmélyült benne a gondolat, jónak, becsületesnek lenni manapság nem kifizetődő.


Az övé volt a választás, hát döntött. Jó emberré válni soha nem volt a célja. Így hát rossz emberré vált.

Borotvahabot kent az arcára. Könnyedén siklott a penge, és a saját szemébe nézett. Frissen borotváltan, kedvére való volt a látvány. Szeretett a tükörbe nézni. Elégedett volt a látvánnyal. 
Volt háza, autója. És csak ez számított.


Arra nem is gondolt, hogy igazán, talán csak az anyja szerette utoljára. Persze az sem teljesen biztos. Problémás gyerek volt, sok gondja akadt vele. 

A házassága is régen megromlott. De nem érzett miatta bűntudatot. 
Az ifjúkori szerelem, ami közte és Mary között szövődött, mára a múlté volt. 
Különbözőek voltak. Az asszony mélyen vallásos. Hans viszont önfeladó, aki félvállról vette, sőt kigúnyolta az értékkövetést.
Mary sokáig fájlalta ezt. Aztán már nem érdekelte. Elhidegültek egymástól. Több volt ez az asszony részéről, mint szimpla közöny. Szánalom. Talán megvetés.

A szegénységre, Hans minden napi sikertelenségére is a feledés fátyla borult. Ez volt a régmúlt. 

Ismerte jól a pénztelenséget, és a nyomort. De gondolni sem akart a régi időkre. Amikor még a régi szövetkezetben dolgozott állatgondozóként. Haszonállat-gondozóként. Pontosabban lapátolta a disznók alól a végterméket. 


Azután sikeres lett. És elindult felfelé, vagy inkább lefelé egy úton.

 

Mindig is érdekelték az okkult dolgok, sündörögve kereste az ehhez értők társaságát. Még ők sem fogadták szívesen a rossz légkört árasztó, sunyi embert, pedig Hans elhatározta, hogy mindent felad egy jobb életért. Akár az ördöggel is lepaktál.

Vonzódott a sötét oldalhoz, latensen, gátlásai mögé bújva élt, és fejlődött benne a rossz.

Életének meghatározó élménye volt az a szeánsz, amikor az összegyűltek kezeinek széttárt ujjai összeértek az asztalon, és meglebbentek a függönyök a letakart tükrökön. 

Egyértelműen megmozdult az asztal. Libabőrös lett a karja. A lélegzetét is visszatartotta.


-Itt van!

Örömmel töltötte el az érzés.
Jelt kapott a Gonosz létezéséről. 
Fel sem ötlött benne, hogy a fény és árnyék logikájából kiindulva, ez is csak Isten létezését igazolja. 
Ha megtapasztalhatóan van árnyék, fénynek is kell lennie. Nem, erre valahogyan nem gondolt.

Évek óta egy teherfuvarozó cégnél dolgozott. Normálisan megéltek belőle. Cipelte a más bútorait, fájlalta a derekát, de érezte, hogy ez egyszer majd ez másképpen lesz. 

Kis ember volt, elcsukló, vékony kamaszhanggal, nem túl férfias külsővel. Barátai sem nagyon akadtak.
De volt családja, két gyerekkel, akikkel vasárnaponként körbeülték a terített asztalt, várva, hogy Mary felszolgálja az ebédet. 

A meghittségnek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Csak egy hangulat volt, mint amikor keresztülszalad az ebédlőn, az ablakon beszökő langymeleg szellő.


Nagyra törő terveket szőtt. Öltönyöket vásárolt. Nyakkendőket.
Titkon, fekete mágiával foglalkozó könyveket olvasott, és lassacskán minden gondolata ez lett. Cikáztak a fejében a varázslattal bíró mondatok. Hitt bennük, és ez a várakozás reményekkel töltötte el. Eluralta valami különös önbizalom. A kiválasztottság hangulata. Talán ezért indult a titkos választáson a vezetői székért a cégnél, ahol dolgozott. Iskolázatlan volt, de úgy érezte, hogy ez sikerülhet. A culágerből igazgató lehet.

Mindig is maguk közül választottak a fuvarozók cégvezetőt, aki saját bőrén megtapasztalta, és ismeri a problémáikat. Ő is egy magukfajta volt.

Szolid embernek tűnt, aki majd az emberek hasznára válik. 
Kristálygömbje pedig senkinek sem volt, hogy lássa a jövőt.És sikerült!

Megválasztották igazgatónak.

Más emberek sorsával zsonglőrködni. Tetszett neki a lehetőség. Élvezte a hatalmat. 

Mindig is egy szürke, rendkívüli képességeket nélkülöző, jelentéktelen ember volt. Senkit nem érdekelt igazán. Nem voltak iskolái, tiszteletreméltó képességei. Most mégis végre a figyelem középpontjába került. Sokan keresni kezdték a társaságát. Vonzotta a hozzá hasonlókat.

Nem zavarta, egy cseppet sem érdekelte ezeknek az embereknek a minősége. Szerette a besúgást, az alkalmakat, amikor büntethet. Ok nélkül, gyűlöletből, vagy akár kisstílű irigységből.
És elnézhet komoly fegyelmi baklövéseket is a kegyenceinek, kémeinek, vagy nevezzük egyszerűen csak a nevükön őket, a spiclijeinek.

A céges morál érezhetően felhígult. 

Volt aki, ha kellőképpen nyalta a talpát Hans-nak, bármit megtehetett, ez feljogosította a dolgozót még arra is, hogy szalonképtelenül, ittasan álljon munkába.

És voltak, akikre "vadászott". Listákat készített azokról, akik nem nézték jó szemmel a vezetése során kialakult erkölcsi állapotokat, és a cég tönkremenetelét vizionálták. 
A vezetése alatt két csapatra váltak a dolgozók, a Hans-hoz hasonlókra, és azokra, akik még őriztek magukban valami igazságérzetet. 
Ez utóbbiakra azonban ráhullott egy nyomasztóan súlyos paplan, elnyomva tiltakozó szavukat, és megakadályozva bármiféle összefogást. Amit úgy hívnak:egzisztenciális félelem. 
Egyéni magányt éltek át, az összefogást csírájában eltaposta az árulás, amit aztán megtorlás követett. 

Hans képmutató ember volt. Igyekezett a külvilág felé jó ember benyomását kelteni, de rövidesen körvonalazódott, hogy ez nem egészen így van. A cégen belül eluralkodott az általános rossz közérzet. Nem a bőrüket féltették a dolgozók, hanem a szeretteik sorsát. Talán a férfi önérzetüket is csorbította volna, ha nem bírják eltartani a családjukat.

Férfiak lévén, többségüktől távol állt a talpnyalás, a hízelkedés, így sok ember soha többé nem volt biztonságban. 

Időnként hírek kaptak szárnyra arról, ki került Hans listája elejére. Akit hamarosan mondvacsinált rágalmakkal behívnak majd az igazgatói irodába, fegyelmi tárgyalásra.
Az asztalfőn ott ül majd Hans, körbevéve magát a kegyenceivel, akik, mint etikai bizottság, kioktatják az áldozatukat erkölcstanból, és ítélkeznek a sorsa, az élete felett. 
Nagy szavak ezek, de egy negyvenöt, ötven éves teherfuvarozónak a munkaerőpiaci esélyei a nullához közeliek. Pereskedésre sincsen sok esély fél év munkáról eltiltás után, amikor a kiszolgáltatott ember már felélte minden tartalékát. Ha volt félretett pénze egyáltalán.

Persze mindig az volt a bizottság "ítélete", hogy a cég "jó hírével" összeegyeztethetetlen értékrendet képvisel a "bűnös". Így hát szabták a szankciókat. Boldog szadizmussal, ami a jelentéktelen emberekre jellemző, ha valami oknál fogva hatalmat kapnak. 

Hetente bocsájtottak el így embereket.

Az általános igazságérzet persze lázadt, hiszen senki sem tervezhette meg a jövőjét, máról holnapra lehet, hogy röpült.
Az állandó létbizonytalanság idegeket őrlő tudata tükröződött a fáradt férfiarcokon. A rágalmazástól való félelem, a család iránt érzett felelősségtudat mindenkit meghunyászkodásra ösztönzött.
Senki nem mert szólni semmit, még Hans távollétében sem, mert nem tudták ki lehet közöttük a besúgó, aki kollégája kirúgatása révén készít elő magának a kegyenci pozíciót.

Hans később ráérzett, hogy még cifrázni is tudja ezt a pszichológiai kegyetlenkedést, és új fogalmat vezetett be, a felfüggesztést.
Ez nagyjából azt jelentette, hogy a szerencsétlen fuvaros, (mindegyik családos ember volt) le volt tiltva a munkáról. Hosszú hónapokig nem dolgozhatott. 

Egyszerűen Hans megtiltotta. Legfeljebb reménykedhetett abban , hogy egyszer lejár a kínzó nyomor, és talán fél év után újra lesz munkája. És azon a várva várt napon, amikor lejárt a büntetés, kirúgta a felfüggesztettet.

Ez súlyos emberi tragédiáknak adott táptalajt. 
De Hans minél nagyobb csapást tudott mérni családok életére, annál erősebbnek érezte magát.

Megrészegítette a tönkretett sorsok látványa. Az esdeklő tekinteteké. Szerette látni a szemekben éledő reményt, de kihunyni is látta ezeket a fényeket. Reményvesztettség. Pofára esés. Megfogalmazhatatlan látvány.
A hatalom tudata.
Asszonyok, és gyerekek sorsa múlt rajta. De soha nem érintette meg az együttérzés.

A kegyencei értékelték ezt a fajta hajthatatlan könyörtelenséget.
Minden egyes kirúgott ember egy morzsányival több munkát jelentett. 
Egy falattal többet, az éheseknek.

Amikor Mary beteg lett, Hans-nak furcsán jó érzése támadt.
Úgy vélte egy második lehetőséget kapott az élettől, hogy most már gazdagon, igazgatói pozícióban újra kezdhesse az életét. Maryt nem érte váratlanul, hogy Hans nem áll mellette.Azt is sejteni vélte, mi jár a férje fejében.

Hans gyakran eljátszott a gondolattal, hogyha Mary meghal, akkor újra nősül. Csak egy új szerelem hiányzik a boldogságához. 
Hatalomtól ittasan elképzelte a boldogságot. Mert boldog lesz biztosan. Legalábbis ezt hitte.

Nem szerette a feleségét, aki nem volt már szép, és fiatal, olyan, mint amikor elvette.
Szétnőttek, mint a fa ágai, és egyre távolodtak egymástól. 

Gyűlölte Mary hitét, gondolatait, és minden szavát, de leginkább a tekintetéből áradó sajnálatot gyűlölte.

-Most hol van a te Istened?-mondta nejének, és Mary egyre betegebb lett.

Hans a betegágyán fekvő asszonyra nézett, és a jövőre gondolt. A jövőre Mary nélkül.

folyt.köv.

Hans rengeteg munkást kirúgott már, Thomas esetére mégis mindenki jól emlékezett.
Thomas Hans-sal körülbelül egykorú lehetett, hosszú évek óta ismerték egymást, talán barátok is lehettek volna. Persze nem a szó igazi jelentésében, hanem Hans sekélyes értelmezésében.

Thomas főbűne, a felesége, Anne volt, aki titkárnőként a cégnél dolgozott. Tűzrőlpattant életszeretetével elkápráztatta a férfit. A vonzalma napról napra nőtt az asszony iránt, aki kedves mosolyával minden gondolatába befészkelte magát. 

De nem csak vágy ébredt benne, hanem irigy gyűlölet is Thomas iránt. 
Az asszony elutasította behízelgő, és nyálas közeledését.és Thomas sorsa eldőlt azon a napon.

Hónapokat kellett várni az alkalomra, de eljött végre. Mindenki hibázik egyszer. Thomas címet tévesztett, igaz csak pár házat, de hibázott végre. 
Igazgatói, fegyelmi tárgyalás, felfüggesztés. 
Eltelt jó idő, mire Hans úgy vélte, Thomas és családja már felélte minden tartalékát. 
Anne felhívta párszor, nem titkolva kiszolgáltatottságát, és kétségbeesését, Hans emberségére számítva kérte a büntetés enyhítését. Hans a helyzet teljhatalmú urának érezve magát, egyértelmű ajánlatot tett, amelynek fejében visszakaphatja a férje a munkáját. 

Valószínűleg, ha Anne akkor enged neki, akkor sem teljesítette volna az ígéretét, de nem így történt. 

Az asszony szerette a férjét, és nem csalta volna meg semmi áron, még az érdekében sem. Elmondta Thomasnak, miféle alkut ajánlott a főnöke. Thomas nem kért volna egy ilyen áldozatból. A felfüggesztés lejártával Hans kirúgta. Thomas nem táplált reményt. 
És Hans nem érzett elégtételt. Fájdalmasan irigyelte még mindig Thomast, aki szeretett, és tudta milyen érzés szeretve lenni.




Mary halála sem hozta el azt a felszabadító érzést, amire számított.
Elkezdte furcsán érezni magát. Tudta magáról, hogy rossz ember, és zavarni kezdte, hogy ezt mások is tudják róla. Az emberek tekintetében látni vélte az undort, a megvetést.
Sokan voltak körülötte. Egykor örült ennek is, de mára kezdte észrevenni, hogy milyen emberek ezek. A barátai. A slepje. A hírhozói. A neki megfelelni vágyók. Helyezkedő árulók.
Elgondolkodott, van-e közöttük igaz ember.
Nem volt.

Álmatlan volt az éjszakája. Hánykolódott az ágyában, rémálmok gyötörték. A szoba sötétjében életre keltek az árnyak. Odakint zúgott a szél, bekúszott a baljós csendbe, és morajlássá szelídült. Vagy inkább halk morgássá,démonok hangjává, akik felé nyújtják a kezüket. A mélybe húzzák, ami az övék.

Kialvatlanul kelt fel.

Borotvahabot kent az arcára. Könnyedén siklott a penge, és a saját szemébe nézett. 

Volt háza, autója. És csak ez számított. Csak ez számított?
És ekkor úgy érezte, valaki áll a háta mögött. Kirajzolódott egy ismerős sziluett.
Mary arcát látta a tükörben. Mary tekintetét, és a benne égő sajnálatot.

Dühödten kezdte a napot. Nem tudta kin kiélni a haragját. Mary már nem volt. A gyerekei szóba sem álltak vele. 
A munkából elkésett, de senki nem függesztette fel érte. Ő volt az igazgató.
Hisztérikus hangon kért kávét a titkárnőjétől, ami persze túl keserű volt, aztán meg túl édes.
Aztán bejött hozzá az egyik tag a fegyelmi bizottságból. Elmondta az észrevételeit az egyik dolgozóról, aki szerinte külsejében sem felel meg a cég imázsának. Ráadásul alkoholelvonóra jár, és erős pszichiátriai gyógyszereket szed. Fröcsögött a rosszindulattól.
Hans, úgy érezte, levezetheti a feszültségét ezen a szerencsétlen ideggyenge emberen, aki egész életében teherfuvarozó volt.

Kirúgta gyakorlatilag minden ok nélkül.

A felmondás indoklásában az állt, hogy pszichésen nem tartja alkalmasnak a munkakörre.


Lui, mert így hívták a szerencsétlent, 58 éves volt. Mióta az eszét tudta a cipekedésből élt. A külsejében elnyűtt, fáradt és szerencsétlen embernek esélye sem volt egy állásinterjún. Ereje nem maradt új helyet keresni. Pereskedni meg? Ki tudja kap-e igazságot? 
Az alkoholelvonó felemésztette az idegrendszerét, keze lába remegett, szédült a pszichotrop gyógyszerektől, a vérnyomása hol túl magasra szökött, hol meg mélységekbe zuhant. 
Egyáltalán nem volt jól. Csak keresetlen szavak erejéig tudott védekezni, ügyvédhez is elment, aki évekig húzódó, költséges pereket említett.

Ekkor feladta. 
Újra a pohárhoz nyúlt. Néhány hét múltán eltűnt. Nem sokkal ezután holtan találták egy garázssor tövében, ahová vélhetően vizelni ment. A holttestet kikezdték már a kóbor állatok.

 

Bár mindenki Hans felelősségét érezte a történtek mögött, Hans ezt az eseményt erőfitogtatásként élte meg. Lám, akit én kirúgok, annak vége van. Féljetek tőlem.

És féltek.
Amikor eljött a szavazás ideje, nem is mertek volna mást választani. Igaz, hogy titkos volt a voksolás, de a szavazólap hátulján ott szerepelt mindannyiuk neve, így Hans listája megint bővült, emberekkel, akik nemtetszésüket fejezték ki. Emberekkel, akiket ki fog rúgni. Természetesen azokkal karöltve, akik indulni mertek ellene a vezetőválasztáson.

Stefan hetek óta maga alatt volt. Mindenki látta rajta, hogy összeroppantotta a gyász, amit felesége elvesztése miatt érzett.

Hans behívatta, és kényszerpihenőt javasolt, amíg összeszedi magát. Szívélyesen viselkedett. Megértően. Olyan volt, mint egy barát.

Pár nap után azonban Stefan úgy vélte, többet használna a feledésben, ha dolgozhatna.
Ekkor Hans, a félreértést tisztázandó, közölte vele, hogy voltaképpen fel van függesztve, fél évet kell várnia, amíg felveheti újra a munkát. Ismerték már a munkások a módszert, de ekkora aljasságra senki sem számított.

Pedig így történt. A büntetés lejártakor Hans kirúgta Stefant.
Szemmel láthatóan, a férfi a végsőkig összetört. Felőrölte a tragédia, a felfüggesztés, és a kirúgás. Kicsúszott a lába alól a talaj és felállni már nem tudott.

Másnap hallották hírét.
Hajnalban a vonat elé vetette magát.

Lassan olyan sok embert fosztott meg az állásától, hogy elegen lettek egy új cég alapításához, amely áraiban lényegesen aláment Hans cégének szolgáltatási díjainak. Elkezdett a vezetése alatt álló cég botorkálni a csőd felé.

Hans borotvahabot kent az arcára. Mary képe már mindennapos látvány volt. 
A keze megremegett. Megvágta magát. 
Vékony patakban csorgott le az arcán a vér, de csak Mary tekintetét látta. A szemében a szánalmat. Miért kell sajnálni őt? 

Ismét a tükörbe nézett. Távolodni kezdett a képe. Idegenné vált.
Halálfej-szerű, groteszk csontváz arcát látta. Az orr helyén fekete gödör. A szemben nem csillant a lélek. Látta magát lelkiismeret nélküli hullaként.

Egy pillanatra kilépett belőle az élet, és megjelent előtte igazi önmaga. A mulandó porhüvely, ami a sátán lakhelye, és mint ilyen, ocsmány és hátborzongató.
Nem volt kedvére a látvány. A tükörhöz vágta a borotvát. Az hosszában megrepedt.
Kettéhasadt a tükörképe is, de még kivehetően látta Maryt a távolban. Nézte őt csendesen. És Hans úgy érezte, hogy segítene rajta. De már nem tud.

Álmatlan éjszakák után fáradt reggelek jöttek.

Nyújtózott volna, de úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Zsibbadtságot érzett a testében. Mozdult volna, de nem ment. Nem engedelmeskedett a keze, a lába. 
A mellkasára, mintha mázsás kő zuhant volna. 
Mary állt az ágya mellett. Hans nyújtotta felé a kezét, de Mary távolodott. A kép elhomályosult.

Odakint megdördült az ég. 
Mielőtt meghalt, arra gondolt, vajon hová megy most? Mi vár rá? Mi van, ha valóban létezik Isten?

Jó emberként is élhetett volna, akkor most, ebben a percben lenne reménysége. 

Félt. Soha életében nem félt ennyire.

Most értette meg Mary gyakran elismételt mondatát. Az igaznak, a halála órájában is reménysége van.

 

 

 

 

ADVENT

 

Elcsendesülés. Várakozás. Advent. Advent első vasárnapja, a vízkeresztig (január 6.) terjedő karácsonyi ünnepkör kezdete, amelytől számolják az elkezdődő egyházi évet.

A kifejezés jelentése "az eljövetel", a latin „Adventus Domini" szavakból jött létre, amely szó szerinti értelmezésében "az Úr érkezését" jelenti. Egyes területeken "kis-böjtnek" is hívják a karácsonyi várakozást, amely meghittségében alkalmat nyújt az elcsendesedésre, és a családoknak az esti gyertyagyújtásra az adventi koszorún.

A Karácsonyt megelőző adventi időszak, a betlehemi jászolban, a kis Jézus születésével teljesedik ki.

Adventi koszorút változatosan, a kreativitásnak teret adó, számos variációban szokás készíteni, közös jellemzőjük azonban, a négy gyertya, amelyeknek a színe a katolikus kultúrkörben, 3 lila, illetve az aranyvasárnapra jutó, 1 rózsaszín.
Az első gyertyát a Karácsonyt megelőző 4. vasárnapon szokás meggyújtani, számuk növekedése szimbolizálja az erősödő fényt, mely Jézus érkezésének a közeledtét jelzi. 
A gyertyák emellett érzelmi jelentőséggel is bírnak. 
Hit, remény, szeretet, és öröm.

Az utolsó gyertya (öröm), egyben Szűz Mária jelképe is, aki megszülte a Fiút, a Megváltót. 
A világító 4 gyertya, a Földön szétáradó fényt, a világosságot jelképezi, amely Jézus születésével érkezett az emberek közé.

Az adventhez több népi hagyomány is köthető. Közismert, hogy ilyenkor volt szokás " Luca-széket" készíteni, amelyre felállva a karácsonyi misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat.
Az év legrövidebb napján (december 13.) Luca napján a lányok 13 kis cédulára írták a nekik tetsző legények nevét, és minden nap a tűzbe vetettek egyet. A Karácsonyra jutó név elárulta , ki lesz a jövendőbeli férjük.

Az Alföldön a lányok, a hajnali mise előtt mézet ettek, hogy megédesítse a szavaikat, és férjet "édesgessenek" maguknak.

Borbála- napján, (december 4. ) "Borbála-ágat" nyestek, vízbe tették, és ha kihajtott, hamarosan megkérték az eladósorba lépett lány kezét.

Az adventi naptár kedves jelentősége, hogy apró meglepetéseivel, a karácsonyi ünnepkörre utaló csokoládé vagy marcipán-figuráival elvezeti a gyermekeket a Karácsonyhoz. Vallási jelentősége elhanyagolható. 
Az advent lényegét egyre inkább elhalványítják a kereskedelem csillogó fényei. A kisgyermek maga is készíthet adventi naptárat, koszorút, amelynek fényében feldereng a várakozás igazi célja. Az advent értelme. A gyertyák jelentősége. Hit, remény, szeretet, és az öröm.

 

forrás:internet

 

 

 

http://e-konyvbolt.eu/shop/ariadne-sweet-ot-perccel-mult-szerelem/

 

 

 

 

 

 

 

 

"Emberarcú" törvény

 

Meg van már öt éve is, hogy Jim várta az igazságot. Kárpótlásul az élete tönkretételéért szomjazta a jogszerűséget, hiszen évekkel ezelőtt őt érte sérelem, amikor megváltoztathatatlanul új sínekre jutott az élete, sínekre, amelyek már nem vezettek a jövő felé.

Ha eszébe jutott a per, nem fért hozzá kétsége sem, a törvény őt fogja védeni. Állítólag jogállamban élt, ahol számít az ember, és alkotmányos védelem alá esik a becsület. 

Képzeletében, mint egy védelmi háló, mindig is jelen volt a jog, amely egy napon, a bajban majd megóvja őt.

Törvénytisztelő ember volt. Nem hívta ki sosem maga ellen a sorsot. Hitte, hogy a törvény betűje őmellette áll. Biztonságos illúzió volt.

Hitt az igazságszolgáltatásban, talán azért, mert soha nem volt még dolga vele. Az ő perében olyannyira nyilvánvaló volt az igazság, hogy kétség sem férhetett hozzá. 

Türelmesen várta hát a jog malmainak lassú őrlését, és nem is sejtve, hogy nem őmellé, hanem a rágalmazó oldalára áll majd a törvény, kötelező erejével, és szavának visszavonhatatlan súlyával.

Nem hitte volna akkor, hogy semmit nem számít majd a tönkretett élete, a fájdalom, és a sérelem. A fő szempont lesz az írott papír értelmezése, jogcímek feltörő, és értelmezhetetlen kuszasága, nem lesz különösebb jelentősége az életszerűségnek, a logikának, és persze az igazságnak.

Ismeretlen arcok döntenek majd egy napon a sorsa felett, bedarálják, kioktatják, és kötelezően utasítják. Nem, ezt nem gondolta át.

Törvény és igazság. Nem gondolta volna, hogy ez két fogalom lenne, és nem egy és ugyanaz. 

Egészen addig az ominózus napig, amikor szolgáltatták neki a törvényt.

Jogcímekre hivatkoztak, egy és ugyanazon ember különböző minősítéseire, ami felfoghatatlan volt a számára, mert a becsületét, az életét egy ember tette tönkre, függetlenül attól, hogy abban a percben mi volt a beosztása, és a minősége. Az embert tetteinek összessége határozza meg. Ez a minősége. De nem.

Azon a baljóslatú, nyári napon, amikor az egész elkezdődött, még nem sejtette az emberek oktalan rosszindulatát, és azt sem, hogy valaha dolga lesz a törvénnyel, amely nemhogy nem védi meg, hanem még lök rajta egyet a lejtőn.



Jim története egyszerű volt, mégis megbillentette, és aláásta az egész életét.
A baj kezdetében az első lépcsőfok, egy reklamáció volt a munkahelyén. Így indult az egész.

Egy banális, és kisstílű rágalom. Jim nem is vette igazán komolyan. Egy fiatal nő, aki vak öntudatában, és vélt sérelmeiben betelefonált és panaszt tett ellene a főnökénél.
Koholt vádaskodásai elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elveszítse az állását. Két évtizede egy munkahelyen dolgozott, és mindenféle probléma nélkül állt helyt, most mégis a bizonyítatlan rágalmak áldozatává vált. 
Mentegetőzni nem is próbált, hiszen ott volt mögötte húsz évnyi szolgálat, ékes bizonyítékaként a megbízhatóságának. Nem érezte szükségét a magyarázkodásnak, hiszen patyolat tiszta volt a lelkiismerete.
Még aznap rendkívüli felmondással a főnöke elbocsájtotta. Talán csak indokra várt, amikor kiélheti Jim felé latens gyűlöletét. Úton útfélen elhíresztelte a reklamáció alapjául szolgáló koholt történetet. Jim becsülete besározódott. 

Nem talált többé munkát. Az emberek hátat fordítottak neki, és nem fogadták a köszönését.
Családos ember volt, kisgyerekkel, és feleséggel. Férfiúi önérzete azt diktálta volna, tartsa el önmagát, és a családját.
De attól a naptól kezdve csak egy munkanélküli volt. Igaztalanul besározott becsülettel. 

Tudta, nem moshatja le a törvény ereje a szégyenét, de az igazságba kapaszkodott kétségbeesetten. Már csak a becsületét akarta visszaszerezni.

Voltak szkeptikusok, akik azt mondták lehet, hogy csak jogot fognak neki szolgáltatni, igazságot nem. 
Arctalan bírákra bízta vakon a sorsát. 
Kölcsönöket vett fel, abban a biztos hiszemben, hogy megnyeri a pert, és abból majd törleszthet. Ügyvédeknek, bíróságnak. Eladósodott.

Az anyagi nehézségek nézeteltéréseket hoztak a házasságába. Sok, és felesleges feszültséget. A kapcsolatuk megromlott. Az igazságba vetett hite, naivságnak, sőt talán bárgyúságnak tűnt a felesége szemében. 
Valami végérvényesen elveszett. Törvényszerű volt a válásuk.

Aztán eljött a tárgyalás nagy napja. Tanúk is voltak, akik értesültek Jim főnökétől a rágalmakról.

Első fokon a bíróság úgy ítélte meg, valóban súlyosan sérültek Jim személyiségjogai. A férfi ólomsúlyoktól szabadult meg, bár a régi életét már nem kaphatta vissza, leolvadtak róla a szégyen stigmái, amelyek láthatatlanul, de érezhetően ott égtek a férfi homlokán. 
Ártatlanságát kimondták végre.
Rengeteg idő elmúlt, de megérte ez a megkönnyebbülés. Lebegett a föld fölött a boldogságtól. Sokat várt az igazságtól. Megújulást. Újra munkahelyet, családot, és békességet. 
Felhívta az örömhírrel a volt nejét. De az asszony hangjában megérezte a fáradtságot. Hiszen régen kezdődött.
Öt éve már!

De nem sokáig tartott Jim öröme. Volt főnöke megfellebbezte az ítéletet. Másodfokon megállapítást nyert, hogy igazgatói minőségben rágalmazta meg Jimet, így magánszemélyként nem vonható felelősségre. A rágalmazás tényét nem vitatta senki. Jim mégis elveszítette a pert.

Aztán levelet kapott a végrehajtótól. Több százezres összeg szerepelt benne, amelyet a főnöke Jimtől követelt, a felmerült per és ügyvédi költségeiért. 
Végrehajtást kezdeményezett ellene.
Mivel jövedelme, állása többé nem volt, egyetlen vagyonán, egy húsz négyzetméteres garzonon indították el a végrehajtást.

Aztán újra fenyegető levelet kapott az adóhatóságtól. 
Haladéktalanul követelték, egy összegben az igazságszolgáltatás díját. Köteles azonnal fizetni, hiszen szolgáltattak neki. 
Igazságot.

 

 

Az igazi édesanya

 

 

Salamon király a legbölcsebb uralkodó volt. Nem mérhetetlen gazdagsága, felbecsülhetetlen értékű kincsei tették őt híressé, hanem szembetűnő okossága, emberismerete, amely többet ért az aranynál, fényes drágaköveknél, rubintoknál és gyémántoknál. Uralkodása idején, gyakran kereste fel a nép, bölcs igazságért, a legnagyobb adományért, amit kaphattak, hiszen ősidők óta örök a vágy az emberben, hogy igazságra találjon.
Történt egyszer, hogy két asszony járult a színe elé., egy csodaszép csecsemővel. Mindkét asszony azt állította, az övé a gyermek, adjon hát igazságot, döntse el, ki az igazi édesanya, kit illet a gyönyörű gyermek.

Salamon király a két asszonyra nézett. Látta az egyik asszony tekintetében a reszkető anyai félelmet, míg a másikéban az önző vágyakozást a gyermek után. Azonnal tudta, ki az igazi édesanya, de ez kevés volt a döntéséhez, mégis tudta, ez a gondolat fogja a bölcs mérlegeléshez hozzásegíteni.

-Adj nekünk igazságot ó nagy király!- esedezett az egyik asszony, és önzőn magához szorította a gyermeket.

A másik asszony némán állt, könnyei végigcsorogtak az arcán, gyenge volt a harchoz, nem akarta kitépni a másik asszony kezéből, vagy hangos szóval rémiszteni a babát.

-Igazságos döntést hoztam. Mindketten megkapjátok a részeteket. Elfelezzük a gyermeket.

-Azt nem lehet! -sírta el magát az igazi édesanya.

A másik asszony közömbösen hallgatta a király szavát.

-Neked adom a gyermekemet, csak ne osszuk ketté!-mondta könnyek között az igazi édesanya.

-Tied a gyermek és téged illet!- mondta a bölcs Salamon király.

-A te szíved anyai szív, aggódik a gyermekért, te vagy hát az igazi édesanya.

 

 

Don Bosco

 

1854. A kolera éve

Két hete tombolt a szörnyű járvány Turinban. Beszivárgott Itália legkisebb közösségeibe, Piemontba is, ahogyan ezt Don Bosco már a tavasz közeledtével megjövendölte. 

A betegek lelki gondozására, ápolására nem volt elegendő, önmegtagadással bíró ember, de nem volt annyi kórház sem, amely be tudta volna fogadni azt a naponta jelentkező ötven-hatvan beteget.
A hatóság rögtönzött néhány, alkalmilag tákolt járványkórházat, ahol azokat a betegeket helyezték el, akiket magukra hagytak halálos szerencsétlenségükben. Egy ilyen kórházat éppen a Szent Péter-menhely tőszomszédságában építettek, remélve, hogy a haldoklók lelki gondozását felvállalják majd az oratóriumi"" ifjak, Don Bosco tanítványai.

De kellő lepedő, ágynemű, gyógyszer és tiszta víz híján az ápolás nehézkesnek, szinte lehetetlennek bizonyult.
Kevés ember bírt annyi irgalommal a szerencsétlen kolerásokkal szemben, hogy felvállalva a fertőzésveszélyt, ápolásukra jelentkezzen. 

Isten szolgálói a szent Kamill szerzetesek, a kapucinusok, a domonkosok és Szűz Mária oblátusai, hitükkel felvértezve, legszebb jeléül jámborságuknak, készen álltak a feladat elvégzésére. 
Mégsem voltak elegendően. A probléma nőttön-nőtt, újabb és újabb betegek érkeztek. 

Ekkor Don Bosco beszédet intézett fiaihoz, a hit megtartó erejéről, és a keresztényi irgalomról. 

-Ne féljetek! Isten haragja nem sújt le rátok, ha betartjátok a szavaimat! Ha Istennek a kegyelmében éltek, kerülitek még gondolatban is a bűnt, és mindennap elmondjátok Szent Alajos imáját. Ab omni libera nos, Domine. (Minden gonosztól ments meg Uram, minket!) Meglátjátok, Isten ostora nem sújt le rátok. 

Szűz Mária medaliont akasztott a nyakukba, mindet megáldotta, és elrebegett egy halk imát a fiaiért. 

-Uram irgalmazz, ha áldozatot kívánsz, vedd el az én életemet, készen állok a halálra, ahogyan Neked tetszik. Uram verd meg a a pásztort, de mentsd meg inkább a zsenge nyájat! Védelmezd fiaimat hőn szeretett Anyánk! 

A szíve szánalommal volt tele a magukra hagyott betegek iránt. 

Aznap tizennégy ifjú jelentkezett a betegek ápolására. Don Bosco büszkeséget érzett, boldogságot, mert ezek az ifjak az ő szavaiban
éppoly vakon hittek, mint Isten parancsolatában. 
És ő tolmácsolva a Teremtő szavát, megígérte nekik, hogy épen, és egészségben teljesítik a szolgálatot. 
Pár nap múltán még harmincan jelentkeztek a szent szolgálatra. Sírt örömében, látva tanítványai hitét és lelki nagyságát. 
Éjjel-nappal talpon voltak, olykor csak a kolerás betegek ágya mellett tudtak enni pár falatot. És a Szent Szűz meghallgatta könyörgéseiket. Nem fertőződött meg senki az oratóriumi ifjak közül. 

Don Bosco sok-sok árvát is befogadott , akiknek anyját-apját elpusztította a szörnyű járvány. 
Édesanyja Margit, aki hitben és erkölcsi nagyságban nevelte fel, a különleges karizmájú embert, Bosco Jánost, akit később az egyház Boldoggá avatott, szintén irgalommal ápolta a megbetegedetteket. Más körülmények között féltette volna fia életét, most mégis szembe ment a veszedelemmel. 

De a harc a járvánnyal lassacskán felemésztette mindenüket. Az alamizsnaosztás odáig juttatta őket, hogy már már csak annyi ruhájuk maradt, amennyivel elfedték testüket. 
Ekkor Don Bosco engedélyével leszedte az oltárról a terítőt, odaajándékozta a szent miseruhákat, mivel Jézus testét fedték be azok, egy-egy beteg személyében. 

Aztán az egyik kísérteties éjjelen belopódzott a kolera Don Bosco puritán hajlékába is. 
A gyilkos kór baljós előjeleit észlelte magán. Istenre bízta az életét, és fohászt küldött az égiekhez. Izzadtságban úszva, borzongva sodorta magával a megfáradt álom, amely reggelre elhozta neki a gyógyulást. 

Csendesülőben volt a járvány. Ártatlan áldozatokkal járt, de sokkal enyhébb lefolyású volt Turinban, Piemontban, mint Itália más városaiban. 

Fiai megtalálták a vész idején, az evangéliumi merészséget, a töretlen hitet, és bizakodást a jó győzelmében, és az ebből fakadó lelki örömet. 
Később e fiúkból, a római katolikus egyház keretein belül, Don Bosco megalapította a Szalézi Rendet( Societas Don Bosco, SDB) és létrehozott egy merőben új nevelési módszert, amely a hitből, és a keresztényi értékrendből fakadó szeretetre épít, és a jó melletti elköteleződést tekinti alapelvének.

 

„Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni." (Don Bosco)

""(oratórium:imaház a protestáns szóhasználatban)

 

Öt perccel múlt szerelem
(novelláskötet)

 

"A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."

 

Öt perccel múlt szerelem

 

A mű igaz történetet dolgoz fel, egyes szám első személyben íródott, de nem azonos a szerző történetével.

 

Valami történik velem. Az idő, homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora.
Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum.
Hétköznapi megalkuvás.
Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő. 
Ismerkedünk. A valóság meg én.
Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani.
Jó pár éve vagyok férjnél.
Valamikor szerelmi házasság volt. Azt hittem, az esküvő napján összeforrunk, bibliai gondolat, az oldalbordájává, a teste részévé leszek.
Az anyakönyvvezető valami erdőről mesélt. Ahová néha be-besüt a fény. Egyszerű kis gondolat.
Az esküvőnk is egyszerű volt. De akkor ennek ez volt a romantikája. Nélkülözött minden hivalkodást, de nem is erről szólt.
A nagy pillanat méltóságát az összetartozás érzése adta akkor.
Aztá

Oldal: novellák1
Szentkereszti Andrea honlapja - © 2008 - 2024 - szentkeresztiandrea.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat