Az elszalasztott lehetőség

 

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Ez a fiú nagyon szeretett álmodozni. Az erdőkről, a fákról, egzotikus tájakról, de leginkább az eljövendő férfikoráról.

Szépek voltak az álmai. Jó emberré akart válni, akinek a segítségére szüksége van az embereknek. 
Lehetne például tűzoltó. Egy ifjú hős, aki életeket ment. Elképzelte magát erős felnőttként, aki karjaiban menti ki az égő házból, a félelmükben sikoltozó időseket és gyerekeket.

A boldogságra is sokat gondolt.

Szép és okos feleségre vágyott, gazdagságra, amely majd megengedi neki a szabadságot. Úgy érezte meleg és boldog családi fészek vár rá, tele vidámsággal, és szeretettel, szépséges asszonnyal, és gyönyörű gyermekekkel.

Egy napon megjelent előtte egy angyal. Fény lengte körül, maga volt a csoda, és a megtestesült szépség.

A fiú ismerni akarta a jövőjét. És az angyal, akár egy filmet, lepergette előtte a reá váró éveket.

Látta önmagát a jövőben felnőtt férfiként. Elégedetten, és gazdagon, csodaszép szőke asszonnyal az oldalán. 

Sok vidáman kacagó kisgyermeket is látott, akik játszanak a kertben, felé rohannak, és mosolyogva apának szólítják.

-Mindezt elérheted!-mondta az angyal.-Semmi nem áll a boldogságod útjában.

A látomás szertefoszlott, de maradt az ígéret, és ez a fiút jóleső reményekkel töltötte el. Várta a jövőt, és az életet.

Teltek-múltak az évek. 

A kisfiúból felnőtt férfi lett. A hétköznapok egymásba szürkültek, egyhangúvá, és unalmassá váltak. Nem történt semmi, ami az angyal ígéretére utalt volna. Alig voltak barátai, és a gyönyörű hajadonok is messzire elkerülték. 
Igaz, lakott az utcában, egy csodaszép, szőke lány, akivel sokat beszélgetett az álmairól, talán érdeklődött is iránta, de nem bontakozott ki belőle szerelem.

Gazdag ember sem lett belőle. Meglehet, a fiókja mélyén ott rejtőzött néhány csodaszép dal, amiket ő írt, de nem mutatta meg soha senkinek. Neki ugyan a szívéig hatoltak a lírai dallamok, de tartott attól, hogy valaki lemásolja, netán a magáénak mondja őket. A kudarctól is félt.

Így hát a fiók mélyére kerültek. Lassacskán megsárgultak, és örök feledésbe merültek.

Aztán egyszer nagy hangzavarra lett figyelmes. Tűz ütött ki a szemközti házban. Segíthetett volna. De hát segített! Felhívta a tűzoltókat!

Összesereglettek az emberek. A távolban felcsendült a sziréna, amikor a fiú észrevette a tömegben azt a gyönyörű lányt a szomszéd utcából. Látta a szemében a rajongó csodálatot egy fiatal tűzoltó iránt, aki bement az égő házba, és a pokrócba bugyolálva, a karjaiban hozott ki egy rémülten síró kisgyermeket. Megmentette az életét.

Az emberek ujjongtak. Hősként ünnepelték a tűzoltót. 
Megsajdult a szíve. Egy másodpercig arra gondolt, ő is lehetett volna a megmentő. Bemehetett volna az égő házba. Hiszen tűzoltónak készült hajdanán!
De akkor még kisfiú volt, amikor erről álmodozott. Csak nem fog felnőtt fejjel az életét kockáztatva, égő lakásokba rohangálni!

Ismét hosszú évek múltak el eseménytelenül. A fiú meglett férfivá vált, de nem lett sikeres,gazdag. Még felesége sem volt. 
Ahogy kopogtatott az öregkor ajtaján, az angyalra gondolt, a reményekre, amelyek nem váltak valóra sohasem.

Öregember volt már, amikor ismét megjelent előtte az angyal.

-Nem mondtál igazat!-szólt hozzá számon kérően.

-De igen, igazat mondtam neked.-mondta az angyal.-Az életed magában hordozta a boldogság lehetőségét. Emlékszel arra az égő házra? Akkor hősként viselkedhettél volna. És emlékszel arra a gyönyörű szomszéd lányra? Akkor beléd szeretett volna. Ő lett volna a feleséged, a gyermekeid anyja. És emlékszel a gyönyörű dalokra, amiket írtál? A sikered zálogai voltak. Gazdaggá tettek volna.

A tiéd volt a boldogság minden lehetősége. Semmi akadálya nem volt. Te magad voltál az akadály.
És az angyal lassan elhalványult, eltűnt az egykori fiú szemei elől.

Az öregember az emlékeire gondolt. A meg nem történt boldog életre. A gyönyörű képre a jövőről, amit az angyal mutatott neki. A lehetőségekre, amiket elszalasztott. 

Elmorzsolt egy megkésett könnyet. Rádöbbent, amit az angyal mutatott neki, az nem a jövő ígérete volt. 
Hanem lehetőség. Egy lehetőség, amiért nem tett meg örök csodavárásában semmit.

 

Az elátkozott szarka

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szarka. Külsejében elegáns, fekete frakkjába fehér tollak szőve, bár télen-nyáron ezt viselte, az öltözéke mindig fényes volt, és makulátlan. Igazándiból nem is a szépségével, hanem a természetével volt a baj.


Nem tisztelte mások tulajdonát, lopott, mint egy szarka. Ha szépet látott, vagy valami csillogót, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megszerezze magának, és a fészkébe vigye. Nem is sejtené senki, mi minden volt már abban a kuckóban. Hányan hullajtottak már könnyet, bánkódva az ellopott holmijukért. De a szarka csak a fényes kincsre gondolt, mások szomorúságára sohasem. 
Ha a Kerek Erdő felett szárnyalt, a szerzés öröme tartotta izgalomban, tekintetével pásztázta a tájat, hol csillan meg valamiféle számára értékes portéka.

Élt a közeli udvarban egy pihe-puha, hófehér cicuska. Gyakran elkószált a Kerek Erdőig, ahol a barátai éltek. 
Egy napon a gazdájától aranyszínű csengettyűt kapott ajándékba. Büszkén viselte, piros nyakörvvel a nyakában, és a szeme ragyogott a boldogságtól.

Talán a szépséges csengettyű csilingelő hangja keltette fel a szarka figyelmét. Meglátta a gyönyörűséges holmit, és megkívánta magának.
És az alkalom nem váratott sokáig magára. 
A cicuska éppen önfeledten játszott az erdőben a barátaival. A játék hevében, nehogy a csengettyű hangja elárulja bújócskázás közben, kioldotta a piros nyakörvet.


Letette egy fatörzsre félve őrzött ajándékát.
Több se kellett a tolvaj szarkának. Felkapta nyakörvestül, és a magasba repült vele. Egyenesen a fészkéig.


De még odáig is elhallatszott a kismacska keserves jajveszékelése. Nem találta sehol sem féltett-becses kincsét.

Nem sajnálta meg a tolvaj szarka. De a cica bánata mégis szíven találta.

Arra gondolt, mi lesz vele, ha egy napon őt is kirabolja valaki, és senki sem törődik majd a bajával.


Attól a naptól kezdve nem volt egy nyugodt perce. Mindig csak erre tudott gondolni. Ha az erdő fölött szárnyalt, hiába simogatta meg a langymeleg szellő a szárnyait, nem élvezte már a szabadságot.


Ez járt a fejében még akkor is, amikor mulatságba hívták, és mindenki önfeledten nevetett, táncolt. Nem tudott többé gondtalanul örülni a barátaival az életnek.


Csak a zsákmányolt csengettyűre gondolt. Meg van-e még? Nem lopta-e el valaki? Mert hát mindenki magából indul ki.

Amikor visszatért a fészkébe, izgatottan sorra vette a kincseit, és megkönnyebbült. 
Nézegette örök aggodalmának okozóját, az aranyszínű csengettyűt. Meg volt. Az övé volt. Mégsem tette boldoggá.

Megváltozott. Örömtelen és zaklatott lett. Soha semmi sem sikerült neki. Úgy érezte, elkerüli a szerencse, pedig csak ő lett más.

A cicára gondolt, a fülébe csengett a csengettyű elvesztése miatt felcsukló keserves sírása. Tudta jól, hogy ő okozta a cicának ezt a bánatot, amikor elrabolta a kincsét.


És azóta neki semmi nem sikerül. Ekkor furcsa gondolata támadt. 
A kismacska biztosan elátkozta őt.

Fel kellene keresnie a rontás levételére a Kerek Erdő vajákosát, a bibircsókos orrú, rút boszorkányt. Akkor talán visszatérne a szerencséje.

Ezen morfondírozott még akkor is, amikor észrevétlenül a háta mögé lopakodott a kerek Erdő Réme, a félszemű, és galád vörös kandúr. 
Rávetette magát a figyelmetlen szarkára. 
És abban a pillanatban ott termett a hófehér cicuska. Sokszor látták már egymást az erdőben.

-Ne bántsd a pajtásomat kandúr koma!- kelt karmocskáit élezve a szarka védelmébe. 
Látta a vörös macska, hogy a szarka nem lesz könnyű préda. Barátja van, aki kiáll mellette. 
Elengedte hát a zsákmányát.

Elszégyellte magát erre a szarka. A cica megmentette az életét.


Visszatette a csengettyűt a farönkre, ahol boldogan, és csillogó szemekkel megtalálta a fehér cicus. A nyakába csatolta, és vidáman táncolni kezdett. Milyen szépen szólt az a csengettyű!

Titkon leste a lombok közül a szarka, és jóleső érzés töltötte el. Most már tudta, hogy nem a cicus átkozta el őt, hanem a saját rossz lelkiismerete.

 

 

A Megbocsájtás Tava

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy róka. Szép volt a bundája, rőt és fényes, büszke is volt rá nagyon. Különösképpen a vedlés után, amikor a régi, megfakult helyett, vadonatúj szőrmét növesztett. Könnyű, de mégis dús nyári viseletet, amelyen meg-megcsillant a napsugár.

Megszépülve találta őt a nyár, pompás, vörös öltözékben, csodálták is a kerek erdő lakói, az őzikék, a szarvasok, és a vaddisznók. 
Az erdő volt az otthona, mégis az ember háza felé vágyakozott. A baromfiudvar csábította, hajtotta a kíváncsiság éppúgy, mint a kotkodácsoló tyúkvacsora, a hízott kacsalakoma, a könnyű zsákmány ígérete. Szeretett volna körülnézni.

Aztán egy napon engedett régi vágyának. Szürkületkor, az ember udvara felé lopakodott. Csillagos volt az égbolt, és sarló alakú a hold.
Találkozott egy macskával.

-Mi járatban mifelénk Róka Koma?-kérdezte képmutatóan a macska , és hozzátörleszkedett.
-Ugye nem sántikálsz valami rosszban?

-Dehogy, csak erre sétáltam.-vonta meg a vállát a Ravaszdi, és eltolta magától a hízelkedő cicát.
De máris ott termett előtte a házat őrző, bozontos kutya.

-Mi járatban mifelénk Róka Koma?-kérdezte a Ház Őrzője.

-Csak nem sántikálsz valami rosszban?

-Barátkozni jöttem.-felelte a róka, és a kutyához törleszkedett.

Látta, jobb az ember házát elkerülni messzire, hiszen nem tud észrevétlen bejutni. Bevehetetlen erődítmény. Be kell érnie a vacsorára zsákmányolt békalakomával.

Ekkor furcsa érzése támadt. Bizsergést érzett a bőrén, és apró tűszúrásokat, amelyek később elviselhetetlen viszketéssé fajultak. Vakarózni kezdett.

De nem csitult a kínja. Másnapra már a sok vakarózástól elgémberedett a lába, és kopni kezdett a füle tövén a szőr.

Megbolhásodott.
Az erdő állatai, viszketegségét látva, elkerülték messzire. A kikapart foltok fájdalmas sebbekké lettek a testén. A híresen gyönyörű, vörös bundája megfakult, és foltokban hullott. Haraggal a törleszkedő macskára gondolt. Tőle kaphatta a bolhákat.

Napok teltek el így, és a dühe nőttön-nőtt. Híresen vidám természete eltűnt, folyton folyvást csak a bolhás macska járt a fejében. Búskomorrá, rosszkedvűvé vált. Haragjánál csak a kínja volt nagyobb. Volt, hogy hangosan szidta a bolhás macskát.

Ekkor megjelent előtte az Erdő Tündére.

-Először is meg kell bocsájtanod Róka, és meglátod, elmúlik minden bajod.

Elvitte egy tiszta, kék vizű tó partjára.

-Ez a Megbocsájtás Tava. Végy egy gallyat a szádba, és lassan, nagyon lassan, merülj alá a vízbe. A bolhák majd egyre feljebb, és feljebb gyűlnek, és végül mind ott lesznek az ágon. Aztán tedd melléjük a haragodat is, merülj a víz alá, és hagyd a botot elúszni. Felejtsd el a bolhákat, de felejtsd el a macskát is. A haragodat engedd el! És semmi nem fog téged kínozni többé.

Így is tett a róka.
Alámerült lassacskán a tóba, és elengedte a szájában tartott ágat. Rögtön megkönnyebbülést érzett. Megszabadult a bolháktól, de megszabadult a haragtól is. A jókedve visszatért. Újra a régi lett. Megbocsájtott.

 

 

Összebújós mese

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes gerlepár. Mind a kettő világosszürke volt, fekete gallérral a nyaka körül. Egyformák mind a ketten, a gerlicenemzedékhez tartozók.

Szerették egymást, és a szerelmük egy életre szólt. Esőben, szélben egymáshoz bújtak, és a testük melegével oltalmazták egymást a viszontagságoktól. Megvédte őket a sírig tartó szeretet melege. Sosem volt egyikük sem magányos. Ketten voltak mindig. Nem ismerték az elhagyatottság érzését.

Hogy miért nem egy másik gerléhez ragaszkodtak? Hiszen minden gerlefiú és gerlelány szakasztott mása volt egymásnak. 
Elmondok egy nagy titkot.

A gerlicék látják egymás lelkét. Ott hordozzák sugárzóan és tisztán a tekintetükben. Felismerik egymást a szívük dobbanásából, meglátják a másikban azt a különös, és varázsos fényt, amelyet csak egy szerelmes gerle láthat, ember sohasem.

Pedig az Ember kíváncsi volt. Sokat gondolkodott rajta, hogyan is lehet ez a nagy, és állhatatos gerleszerelem, ha a gerlék emberi szemmel teljesen egyformák? Vagy talán mégsem?

Különös ötlete támadt. Kelepcéket állított fel és befogott annyi gerlét, amennyit csak tudott, köztük a szerelmes gerlelányt is, magányra kárhoztatva a párját.

Napokig gubbasztott a magányos gerlefiú az ágon. Várta a különleges érzést, amely mindig eltöltötte, ha a párja közeledett. Várta a fényt, amely átöleli és megmelengeti a lelkét. De hiába várt. A párja nem jött. 
Csontig átjárta a hideg, és párás éjszaka. Az esti szél felborzolta a tollait. Szerelméhez bújt volna, de ő nem volt mellette. Sok gerlicét látott elrepülni, de érezte, egyik sem az elveszített párja. Ismeretlen madarak voltak. Más színű varázslattal, és más hőfokú lélekkel. Idegen gerlék szerelmei.

Meglátta magányát az Ember. Megszólította.

-Nálam van a párod gerlice, ha igazán akarod, visszaadom neked. Elviszlek hozzá, és újra veled lesz, de csak akkor, ha száz gerle közül is felismered őt.

Elvitte hát a többi gerle közé. A gerlefiú azonnal megérezte a jól ismert melegséget, a furcsa fényt, amit kedvese közelségében átélt.
Kiválasztotta elsőre a párját.

-Áruld el nekem kérlek, az örök szerelem titkát!-kérlelte csodálkozva, és meghatottan az Ember.

-A párom lelkét szeretem, ami örök. A szívemmel látom őt.-válaszolta a kismadár.- Ezer közül is felismerem, mert szeretem.

Szabadon engedte őket hát az Ember.
Végre összebújhattak újra az ágon,jöhetett vad szél, jöhetett vihar, nem számított. Együtt voltak.

 

 

Csacsi a pácban

"Rázd meg magad és lépj tovább!"

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy makacs kis csacsi. Úgy hívták hogy Zsoci. Szürke volt és nagyfülű, mint a szamarak általában. Betűkből is csak kettőt ismert, az i-t meg az á-t. A többit nem tudta, és nem is akarta megjegyezni, neki ennyi tudás bőven elegendő volt.
Az iskolában nem, de az önfejűségben jeleskedett, soha nem hallotta meg az intő szót.

Nagyon csökönyös szamár volt, a konokságával sok bosszúságot okozott a gazdájának.

Volt a hátsó udvarban, a pitvar mellett egy öreg, rozoga, és kiszáradt kút. Már régóta nem használta senki. 
A vize elapadt, a kereke eltörött. Régi deszkák fedték el a sötét és mély üreget, az óvatlan kíváncsiskodók elől. Be kellett volna temetni már, nehogy véletlenül belepottyanjon valaki.

Egy napon Zsoci nem félve a veszélyt, elsétált az öreg kúthoz. Kíváncsian tolta félre orrával az ócska deszkákat és a mélységbe nézett. Nem látott semmit, csak sötétséget, de azt legalább látta. Jobban előrehajolt, és ekkor jaj! 

Elveszítette az egyensúlyát és előre zuhant. A kút nagyon mély volt. Nagy huppanással ért földet.
Az ijedtségtől hang sem jött ki a torkán, fájtak a csontjai, de talpra állt. Felnézett a kútból, és látta kútgyűrűkön át mosolygó Napot. 
A fenti világot, ami most már csak egy tenyérnyi, és kerek folt volt a számára, elérhetetlen távolságban. Nem tudta, hogyan fog kijutni a gödörből. A reménytelenség összeszorította a szívét. Talán sírt is, igazi csacsikönnyekkel, bánva, miért is nem hallgatott az intő szóra, miért is ment a régi kút közelébe?

Aztán emberek arcát látta, ahogyan a mélybe néznek. Először azt hitte a megmentésére jöttek, amikor rászóródott egy lapátnyi föld.
Aztán egy másik. 

Zsoci kétségbeesetten felbőgött, de az emberek nem hallották meg a hangját. 
Hullott rá a föld, amikor ráébredt, ezek az emberek azért jöttek, hogy betemessék a régi kutat.

A kis csacsi eleinte semmit sem tett. Csak dermedten állt. Átadta magát az rémületnek és az önsajnálatnak. Hullott rá a föld, hogy lassan maga alá temesse.

Úgy érezte, mindennek vége. Már térdig állt a törmelékben, amikor váratlanul megrázta magát és a bundájáról lehullott föld tetejére állt. 

És feljebb jutott!!!

Ráébredt, hogy lehetőséget kapott a továbblépésre.
Minden ráhulló lapátnyi földnél megrázta magát és mindig egy lépéssel feljebb ért.

Egyre közelebbről mosolygott rá a Napsugár. 
Megérkezett a kút pereméhez, és az emberek nagy csodálkozására, kiugrott a betemetett kútból. Poros volt a bundája, hát még egyszer, utoljára megrázta magát, és arra gondolt, van úgy, hogy a problémák is a javunkra válhatnak. Vidáman elszaladt. Kint volt a gödörből.

 

 

 

I love you nyár

 

 

 

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szürke foltos, fehér kismacska. Foltoskának hívták.

Tavasszal született egy fészekaljnyi kiscicával együtt, akik mintha indigóval készültek volna, éppen olyan pöttyösek voltak, mint ő.
Tavasz volt és az első napsugár már nevetésre bírta a sárga nárciszokat, büszkén emelte fel a fejét a nőszirom, csak a hóvirág lógatta álmosan a fejét, készülve az egy évig tartó, hosszú pihenésre.

Amikor Foltoska meglátta a napvilágot, virágzó cseresznyefákra, színes virágokra nyílt fel a szeme. 
Zöldellt a fű, és rügyeztek a fák. Eljött a kikelet.

-Most van a legszebb évszak!-gondolta, és éjszakai felfedező útra indult. Hamar beesteledett. Az éjfekete égen kifli alakú volt a hold, és ragyogtak a csillagok. 
De éjszakára hűvös lett. Kiscicánk nagyon fázott mire hazatért. Vacogva bújt össze kistestvéreivel és az anyukájával.
-Nem is szeretem a tavaszt!-gondolta. - De majd a nyár! Azt mondják akkor jó meleg van. Alig várta a nyár érkezését.

Aztán gyümölcsérlelő, forró meleggel eljött a nyár. Mivel testvéreihez hasonlóan, ő is bundában járt nyáron, nagyon melege lett. Felhő nem járt az égen, árnyék is kevés volt, a tűző napsugár annyira kitikkasztotta, hogy egész álló nap csak ivóvíz után kutatott. Pancsolni nem szeretett, így azt gondolta a nyár nem neki való.

-De majd az ősz!

Hamarosan eljött az ősz. Fürtökben érett a szőlő, roskadoztak édes terhük alatt az almafák, és ezer színben pompázott a lomb.

A kismacska megcsodálta mennyire szép a táj, színes az erdő. Friss volt a levegő, gyakran feltámadt a szél.
Aztán megbarnultak és lehullottak a pompázó, tarka falevelek. Kopaszak lettek a fák, sivár lett az erdő. Sehol nem volt egy tenyérnyi zöld, és szép virág.

Foltoska azt gondolta, ősszel, amikor a természet álomra készülődik, kopár a világ.-De majd a tél!
Azt mondják, akkor gyönyörű fehér minden. Csodaszép! Hullanak az égből a csillag alakú hópihék, és szikrázóan ragyog, ameddig a szem ellát, minden. Alig várta a telet.
Egyik hajnalon sűrű hóesésre ébredt. Valóban gyönyörű volt! Csillogott a hófedte udvar. Fehér bundában díszlettek a fák, és hókucsmát öltött a háztető.

Boldogan szaladt ki a hóesésbe. És ekkor, ahogy a párnás kis talpaival hozzáért a hóhoz, érezte, hogy fagyasztóan hidegek a kristályos pihék. 
Megrázta a lábacskáit, és arra gondolt, az életben vannak csodálatos dolgok, csodaszépnek tűnnek, de sok hátrányuk is van. Ekkor kisütött végre a napocska és meglátta a saját árnyékát.

-Látod kisfiam!-mosolygott az anyukája.- Nincsen fény árnyék nélkül. Ha érkezik a fény, vele jön az árnyék is. Ez a dolgok rendje. Így kell ezt elfogadni. A te bundád sem hófehér. Foltok vannak benne.

A kiscica elgondolkodott ezen, de már nagyon fázott a hóban a lábacskája. A nyárra gondolt, a melegre és kimondta hangosan is:-Szeretlek nyár!

 

 

Mese a kismacskáról, aki béka akart lenni

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kismacska. Ez a kiscica nagyon szeretett a tóparton fogócskázni a testvérkéivel, de a vizet, mint a macskák általában, sehogyan sem kedvelte.

Tudott úszni ugyan, erre rájött, amikor egyszer a játék hevületében belepottyant a tóba. De nagyon nem szeretett vizes lenni. Csapzott, a testére tapadó és vizes bundácskájú, amit órákig nyalogathatott, fésülgethetett, amire megszáradt. A borzongásról nem is beszélve.
Bezzeg a tóban lakó zöld leveli békák!

Vígan úszkáltak, kuruttyoltak és fejest ugráltak a jéghideg vízbe. Egytől egyig kiváló úszók voltak, és ha a kiscica megkergette őket, óriás békaugrásokkal elmenekültek, és potty!

Nagy csobbanással landoltak a tóban, a biztonságos fedezékben, ahová a pajkos kismacska már nem követhette őket.

Gyakran eszébe jutott, mennyire meglepődnének a békák, ha egyszer csak békává változna, és ő is utánuk vetné magát.
De a hidegre gondolt. Órákon át didereghetne, amire megszárad. Főleg mostanában, nagyon hideg a víz. Vízkereszt és hamvazószerda között, farsangkor elűzik ugyan a fagyot, de még farsang előtt járt az idő, és nem jött el a virágzó tavasz.

De ha el is jött volna, ő akkor sem ugrálna fejest a tóba.

És ekkor a cicának különös ötlete támadt. Farsangkor békának öltözik majd!
Addig is irigységgel vegyes csodálattal nézte az úszkáló kis vízi lényeket.

-Béka szeretnék lenni!-mondta egyszer az anyukájának .

-Nem jó cicának lenni, ha békára vadászom, a tóba ugrik előlem, ha madárra, elrepül, hát repülni sem tudok, pedig az is biztosan fantasztikus érzés lehet.

-Cicának lenni jó dolog.-mondta a macskamama.-Mindennek van jó és rossz oldala is. De te még kismacska vagy, ezt nem tudhatod. Van egy mondás, mindenki a más poklába képzeli a maga paradicsomát. Lehet, hogy nem is annyira jó békának lenni.

-Azért farsangkor békajelmezt öltök, és majd meglátom.-felelte a kismacska konokul.

Így is történt. 

A többi cica cowbojnak, tigrisnek, és pókembernek öltözött. Egyedül ő öltött zöld békaszemes sapkát, és zöld palástot. Kicsi volt még, teljesen úgy festett, mint egy igazi levelibéka, a vidám farsangi mulatságon. 

Még egy királylánynak öltözött cicalány is megcsókolta viccesen, hátha királyfivá változik.

-Békának lenni valóban nagyszerű dolog.-gondolta a kiscica, egy kis rossz érzéssel.

Tudta, az anyukájának mindig igaza van, és csak a javát akarja, ebből megint nem fog jó dolog kisülni. De most még kellemesnek találta a béka-létet, nevetve táncolt a többi cicával.

Pedig a veszély már leselkedett rá, egy gólya képében. 

Fent körözött az égen, és mivel a látása nem volt már a régi, igazi levelibékának nézte a kismacskát.
Nagyra nőtt, finom falatnak, amire már fente a csőrét. Meg is ragadta és a magasba szállt vele. Egyenesen a fészkébe vitte.

A rémült cica most megtapasztalhatta, hogy nem is annyira fantasztikus érzés repülni, és békának lenni sem könnyű feladat. 

Hangos nyávogással adta a gólya tudtára, hogy ő tulajdonképpen egy kismacska. Amikor nagy nehezen lemászott a magas kéményen terebélyesedő gólyafészekből, még egy mérges kutya is megkergette, mert idegen udvaron ért földet. De ő, büszkén arra, hogy kismacska, gyorsan felmászott egy fa tetejére, és arra gondolt, a legeslegjobb dolog a világon cicának lenni.

Mert a kutyák nem tudnak fára mászni. És persze a békáknak sincsenek ügyes kis macskakarmocskáik. 
Anyukája intő szavaira gondolt. Így járt ő is. Más akart lenni, mint ami. Mennyire igaz a mondás! Mindenki a más poklába képzeli a maga paradicsomát.

 

 

Sündisznócska

 

Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy sündisznócska, Pitének hívták. Apró volt és tüskés, ha félelmében összegömbölyödött, éppen olyan volt, mint egy szúrós teniszlabda, alig nagyobbacska egy érett gesztenyénél.


Ősz vége lehetett. 
Lehullottak a fáról az első érett vadgesztenyék, és a fa alatt, mint megannyi gömbölyű süncsemete, szanaszét gurultak. A földön, az egykor élénkzöld, és tövises gubók lassacskán megbarnultak. Nagyobbak voltak a bogáncsnál, de kisebbek Piténél, akár a kistestvérkéi is lehettek volna. Megtévesztő volt a hasonlóság.

Egyikük-másikuk már ledobta magáról tréfás, és borzas sünkalapját, tüskenadrágját, megmutatva a világnak, hogy valójában nem más ő, mint egy dundi vadgesztenye. Amolyan gyufaszálra tűzni való, és gyűjtögetni való az óvodába.

-Ez remek bújócskázóhely lesz.-gondolta Pite, a temérdek gesztenyét látva. Elrejtőzhet itt a barátai elől, nem veszik észre, vagy ha igen, hát földre pottyant gesztenyének nézik majd. 
Magában előre mosolygott a huncut tréfán, és az öreg fa árnyékába hívta bújócskázni a pajtásait. A móka, előre vártan jól sikerült, hiszen számtalanszor hitte azt Dani a mókusfiú, és Döme az erdei nyúlfióka, hogy végre-valahára felfedezte Pitét, a kis sünt. Pedig csak egy-egy tüskés gesztenyére bukkantak. A játék hevében kipirulva hancúroztak, amikor valami egészen nem várt dolog történt.

Kirándulók jöttek, kisgyerekekkel, és kis kosárkákba szedegetni kezdték a foltos hasú vadgesztenyéket.
Dani és Döme rémülten iszkoltak az öreg fa mögé, de Pite, aki futásban nem jeleskedett, összegömbölyödve, és szív dobogva várta a vész elültét.
De őt is gesztenyének nézték, és begyűjtötték a többi tüskés és gömbölyű vadgesztenye közé. Nem mert kiabálni, még megmozdulni sem.


Mégis másnap az óvodában, amikor a gyerekek ügyes kis kezeikkel gyufaszálakra tűzték a gesztenyéket, félve, hogy őt is megszúrják, kapálózni kezdett. Egyikük a magasba emelte a megtermett, és tövises példányt. Nevetve felkiáltott.

-Nézzétek! Ez a gesztenye mozog! Ez egy sündisznó!
A gyerekek ámulva vették körül Pitét. Ujjacskáikkal megérintették a sörtéit. Még sohasem láttak ilyen közelről igazi sünt.

Az óvónéni tejjel megvendégelte, aztán éppen ott, a vén gesztenyefa alatt, ahol összeszedték, szabadon engedte.
Most már végre ismerős környezetben volt. Sietősen topogott haza apró lábacskáin, az anyukájához. Elmesélte a hatalmas ijedtséget, amit átélt, amikor gesztenyének nézték a gyerekek.

-Sose mutasd másnak magad fiam, mint aki valójában vagy . -mondta mosolyogva a sünmama.


-Ha gesztenyének néznek, gesztenyeként is fognak bánni veled.

Azóta Pite a kis sün sohasem gömbölyödött össze gesztenyék közelében.

 

 

Madarak és Fák

 

Hol volt hol nem volt, hetedhét határon is túl, élt egy harkálymama, három kis fiókájával.

Egy magas tölgyfa ágán volt a fészkük, a fodros-zöld, árnyat adó falevelek között. Formás kis lakosztály volt, hajlékony ágacskákból font, kerek, akár egy kosárka, kibélelve a harkálymama puha és színes tollaival.
A tölgyfa ágáról látták meg először a fiókák a csodálatos napvilágot. A szikrázó napot, a susogó zöld erdőt, és a végtelen kék eget, a habos kis bárányfelhőkkel, amelyek félszegen úszkáltak az ég tengerében.

A hűs lomb biztonságot adott a nekik, egészen attól a naptól kezdve, amikor kis csőrükkel feltörték a meszes héjat és kikeltek a pöttöm harkálytojásokból. 

Mókás, piros volt a fejükön a toll, akár egy papsapka. Fekete és tarka volt a kabátkájuk, jelezve, hogy a harkályok nemzettségéhez tartoznak, akárcsak az anyukájuk, aki minden nap messzire repült, és ennivalót hozott a tátogó, éhes kis csőrükbe.
Amikor jóllaktak, szendergésbe simogatta őket a lágyan fújdogáló tavaszi szél. A táncoló falevelek álmot hozó szép meséket suttogtak nekik altató gyanánt. Halkan dalolt a szél a cseperedő fiókáknak, és néha melengetőn rájuk mosolygott az ágakon át beszűrődő, aranyszínű napsugár.
Meghitt és nyugodalmas gyermekkoruk volt.

A tölgyfa büszkén, óvatosan, de mégis biztos kézzel tartotta az otthonukat, az apró madárfészket.

Fájó szívvel látta, hogy a fiókák egyre nagyobbacskák lesznek. Órákat vesznek a mamájuktól a felnőttkor leckéiből, és hamarosan kirepülnek.
Itt hagyják első lakhelyüket a vén tölgyfát. Hangosan verdesve próbálgatták már a szárnyaikat. 

Saját kisfiaiként szerette a kis harkályokat a tölgyfa. Hallgatta pajkos csivitelésüket, mosolyogta ügyetlenkedésüket, tréfás bukfenceiket a repülni tanulás alatt.
Igyekezett nem gondolni az elválás fájdalmára, hogy nem sokára majd a saját útjukra lépnek. Meglehet, hogy nem látja őket többé.


Történt egyszer, hogy a fiókák anyukája élelemgyűjtésre indult, és magára hagyta a kicsiket, akik megbátorodva próbálgatták új tudományukat.

A vén tölgyfa aggódó gondoskodással figyelt fel a lelkes szárnycsapkodásra.
Tudta jól, hogy a fiókák még nem tudnak ügyesen, és magabiztosan repülni. Összeszorult szívvel nézte a veszélyes fejleményeket.

Az egyik kis szeleburdi túl közel merészkedett a fészek pereméhez. Kihajolt, és akár az úszók a fejesugrás előtt, lenézett a mélybe, felmérve a magasságot, amelyből majd kipróbálhatja újdonsült repüléstudományát.

És abban a pillanatban, hopp! 
Megszédült és lepottyant, egyenest a mélybe. Csapkodott a szárnyacskáival, de még nem sikerült uralnia a levegőt.

A vén tölgyfa szíve megdobbant. Látta bukdácsolva zuhanni a felelőtlen kicsit.
Nyújtózkodó lombjával próbálta tompítani az esés erejét, és végül a legalsó ágaival sikerült szerencsésen elkapnia az óvatlan harkályfiókát, akinek az ijedtségtől égnek meredtek a fején a piros tollacskák. 

Dobogó szívvel, és riadtan látta be a kismadár, hogy korai volt a bátorság, nem tud még repülni. 
A tölgyfa megkönnyebbülten mosolygott, látva, hogy a fióka sikeresen visszakapaszkodik a fészekbe, és éhesen, a nyakát nyújtogatva, fogadja az anyukáját. Mintha misem történt volna. A szerencsésen végződött kaland, a kettőjük titka maradt.


Egy napon aztán a fiókák felcseperedtek, és kirepültek. Szabadon és vidáman szárnyaltak, örülve a fiatalságnak és az életnek.
A tölgyfa, sokáig nézett a távolodó kis harkályok után, nem törődve bánatával, és örülve az örömüknek. Hiszen tudta jól, ez a természet örök rendje.


Csendes volt már a harkályfészek. Üresen állt. A vén tölgy megszokásból még oda-odatekintett. Aztán elszomorodva gondolt a kis harkályokra. Viszontlátja-e őket valaha még?

Ekkor vette észre a vén tölgy, hogy sárgulnak a levelei. Fájdalmat is érzett a kérge alatt,deréktájban. A friss májusi zápor sem hozott a számára enyhülést.

Ekkor harkálykopácsolást hallott a közelben. Aztán ismerős szárnysuhogást.

Egykori kis lakója közeledett, a huncut kis bóbitás, piros sapkás fióka. A most már ifjú, és délceg harkály.
A kis fakopács a derekára szállt. 

A kérge alatt kezdett el motoszkálni, éppen ott, ahol a szúró sajgást érezte.
Csiklandozta a tölgyfát a motoszkálás, de enélkül is nevetett volna a boldogságtól, hogy viszontláthatja végre a szeretett kis bóbitást.

És ekkor hirtelen elmúlt minden kínja.
Azt hitte, az örömtől feledkezett meg sajgó derekáról.
Aztán látta, hogy a harkály ügyesen szedegeti minden bajának okozóit, a rajta élősködő csúf hernyókat.
A kérge alatt hernyók laktak, ezért volt hát beteg!

Meghatottan nézte a kis fakopácsot. Levelein megrezzentek a harmatcseppek. Ekkor összemosolyogtak.

Közös titkuk volt. A kismadár vakmerő zuhanása, és most már a tölgyfa gyógyulása is.


A vén tölgy hamarosan újra kizöldült. Magába itta a langymeleg májusi napfényt, zöld leveleit megfürdette a tavaszi harmatban, és jólesően nyújtózkodott az ég felé. Izgatottan várta, amikor újra felkeresi ágait egy fészekrakó kismadár.

A fiatal harkály, az anyukájára gondolt. A sok szép és jó tudományra, amit ő tanított neki, hogy a Fák Doktorává legyen.
Eszébe ötlött egy régi mondása is:-Jó tett helyébe fiam, mindig jót várj!

Most viszonozni tudta végre a tölgyfa oltalmazó jóságát. 

Azóta boldogan gyógyít meg minden Fát, mert régi otthonára, a vén tölgyre gondol szeretettel, és tudja, minden fának ringatózó ágán született egykor, egy boldog kismadár.

 

A gazdálkodás 12 aranyszabálya 

 

Egyszer elérkezik a várva-várt felnőttkor, ami nem csak az édes szabadságot hozza el, hanem a felelősséget is. Egy napon önálló életet kezdesz, és te magad fogsz gazdálkodni. Nem mindegy, mekkora önfegyelemmel. Útravalóul íme néhány tanács, amit nem árt megszívlelned:)

1. A jövedelmedből elsőnek, mindig a számláidat fizesd!!!

2. A fennmaradó összegből, döntsd el, mennyi pénzt teszel félre. (előre látható kiadásokra, váratlan kiadásokra, nyaralásra, öltözködésre, otthonod szépítésére, stb.) 
Mindig gyűjts valamennyit, nem baj, ha nem túl sokat! Állíts fel fontossági sorrendet!

3. A többi a konyhapénz. Oszd el a hónap napjaival, számold ki pontosan mennyit költhetsz naponta. Ehhez szigorúan tartsd magad, soha ne lépd át a keretet!

4. Írj listát!

Tervezd meg összegszerűen a napi vásárlásaidat! Nem lépheted át a napi konyhapénz összegét! Nézd át a listát, hogy mi az ami nélkülözhető?

5. Vásárolj célirányosan!

Tervezd meg a napi kiadásaidat, pl. mit akarsz főzni, mik a hozzávalók? Mást ne vegyél meg! Írd fel a legfontosabbakat!
Nézd át, mi az, ami éppen a háztartásból elfogyott? Ha nem fér bele a napi összegbe, halaszd el a következő alkalomra!

6. Kerüld a luxust! 

Sose akarj többnek látszani, mint aki vagy! Jó, ha tisztában vagy vele, hogy hova tartozol, és mit engedhetsz meg magadnak! 

7. Légy szerény!

Ne légy nagyravágyó, ha beéred az egyszerűbbel, azt legalább elérheted! Ha túl sokat akarsz, abból nem lesz semmi.

8.Kerüld az eladósodást! 

Nem boríthatja fel semmi a napi költségvetésedet. 

9. Ne kockáztass! 

Gondold át, mi lesz veled, ha veszítesz! 

10. Számíts a váratlanra!

11. Mindig tervezz, legyen célod!

Ha nincs pénzed valamire, gyűjts rá!!!! Egyszer meglesz:) 

12. Összetartásban élj szeretteiddel!A fejlődés legnagyobb mozgatórugója az összefogás.

 

 

 

 

 

 

Oldal: mesék2
Szentkereszti Andrea honlapja - © 2008 - 2024 - szentkeresztiandrea.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat